Hely, ahol a gyakorlati pszichológia segítő ötletei gyülekeznek

PszichoTér

PszichoTér

A hálózatok csapdájában?

2015. március 30. - PszichEmese

 internet-addiction.jpeg

Virtuálisan a világban

A kommunikációs technológia fejlődése bizonyára sokféle módon befolyásol minket, földi halandókat, én most ebből kettőt emelnék ki. Az egyik az, hogy úgy tűnik, egyre kevésbé hisszük el a médiából érkező híreket. 1969-ben nem sokakban merült fel, hogy kételkedjenek abban, hogy valóban ember lépett a Holdra, pedig sokan ezt mindössze rádión hallgatták. 2015-ben azonban a legtöbben gyanakodnak, ha egy ismeretlen bejelöli őket a Facebook-on, hogy valóban olyan-e az illető mint azt a profilja állítja. Ma már valóban nem tudhatjuk, hogy a videó, amit látunk valóban a valóságról készült felvétel-e, hogy az e-mailünk attól érkezett-e, akit a levelezőrendszer feladóként tüntet fel, vagy hogy egy biztonságos weboldal tényleg biztonságos-e. A másik változás, hogy úgy tűnik, egyre nagyobb a kommunikációs késztetésünk - sokszor már kényszerünk. Okos eszközeink segítségével gyakorlatilag bármikor bárkivel kapcsolatot teremthetünk. Sokak számára szorongást okoz, ha akár csak néhány óráig nem "csekkolhatják" a Facebook-ot, Twittert, Instagramot, egyéb közösségi felületeket - úgy érzik, kimaradnak valamiből.

Pro és kontra

Kapcsolataink egy része tehát virtuálissá vált, ami talán érthetővé is teszi a bizalmatlanság fokozódását. Ha írásban kommunikálunk, elvész a metakommunikáció lehetősége, ami segítene minket, hogy pontosabban megítéljük beszélgetőpartnerünk érzelmi állapotát, így a félreértések esélye megnő. A másik fél bármikor elmentheti és továbbküldheti beszélgetéseinket - a pletyka, kibeszélés új szintre emelkedik. A virtuális kapcsolat egy kattintással megszüntethető, nincs esélyünk újra összefutni és tisztázni a félreértéseket.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a virtuálisan létesíthető kapcsolatok csak negatív hatásokkal bírnak. Ha például mostantól a feng shui elkötelezett hívévé szeretnék válni, néhány kattintással megtudhatom a számomra szükséges információkat és kapcsolatba léphetek másokkal, akiknek ugyanez az érdeklődése. Egy kisgyerekes anyukának rengeteget segíthet, ha kismamákból álló csoportokhoz csatlakozik, akikkel megbeszélheti nehézségeit - természetesen mindaddig, amíg ez nem veszi el az idejét attól, hogy a valóságosan ott levő csecsemőjével foglalkozzon. És ez talán jó metafora is a témához: a közösségi hálókon való kapcsolatok színesíthetik életünket, arra azonban ügyelni kell, hogy ne szorítsák ki a hús-vér kapcsolatokat.

De miért e tobzódás?

Felmerülhet bennünk a kérdés, vajon honnan kerekedett bennünk ekkora kommunikációs igény? Én például úgy emlékszem, gyerekkoromban beszélgettünk egymással az iskolában, otthon a családdal, esetleg 1-2 emberrel még telefonom is kapcsolatba léptünk (nem túl hosszan, mert az drága lett volna), és nem rémlik, hogy őrült hiányérzetem lett volna. Persze amit nem ismerünk, az nem is hiányozhat.

Eric Haseltine ugyanakkor érdekes felvetést fogalmazott meg cikkében. Párhuzamot von a többsejtű szervezetek kialakulása és a tömegkommunikáció evolúciója között. Röviden és leegyszerűsítve azt írja, hogy az egysejtűekből úgy lettek többsejtűek, hogy az egyes sejtek specializálódtak, "választottak" maguknak egy feladatot, és kommunikálni kezdtek a többi sejttel. Szerinte ugyanez történik most velünk, emberekkel. A munkánk egyre specializáltabb, egy-egy ember már nem tudna létrehozni egy olyan bonyolult szerkezetet, mint amilyeneket most készítünk. Gondoljunk például a telefonra - hova fejlődött az eredeti, vezetéken keresztül hangot továbbító készülék? Vagy az autó? A munka specializálódása pedig szükségessé teszi az egyre intenzívebb kommunikációt.

És hova vezet mindez?

Eric Haseltine szerint az emberiség egyetlen, egyre komplexebb szervezetté válik, ahol az egyén individualitása egyrészt egyre csökken (egyre kisebb csavar a gépezetben), másrészt egyre nő (egyre speciálisabb tudással rendelkezik). Hogy ez jobb lesz vagy rosszabb? Nem tudom. Vajon a középkori keresztes lovagnak jobb volt, mint a vadászó-gyűjtögető ősembernek? Vagy jobb nekünk most mint Petőfiéknek volt? Bizonyos szempontokból mindenképpen más. És van, ami úgy tűnik, nem változik. Például az, hogy a boldogsághoz kapcsolatokra van szükségünk. Eddig azért úgy tűnik, személyes találkozásokon alapulókra is. Én azt tippelem, ez nem fog változni. De persze ki tudja.

 

Források:

https://www.psychologytoday.com/blog/longing-nostalgia/201503/no-limits-relationships-in-cyberspace

https://www.psychologytoday.com/blog/long-fuse-big-bang/201503/the-urge-connect

Kép forrása: https://katmil16.files.wordpress.com/2012/06/internet-addiction-or-social-evolution-cygy-924.jpeg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://pszichoter.blog.hu/api/trackback/id/tr187319176

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

steery 2015.03.31. 12:08:21

Azért nézd meg a kommunikáció színvonalát is. A rengeteg üzenetváltás nagy része értéktelen szemét, semmitmondó üres fecsegés, tartalmatlan hulladékinfó, tévedések és hazugságok szomorújátéka. Mélységében szinte lehetetlen bárkivel is kommunikálni bármiről, mert akkor rögtön kiderül, hogy a másik nem érti vagy félreérti a közlésem, illetve garantáltan nem ért vele egyet, tehát ellenkezés, tiltakozás, lehülyézés, konfliktus lesz a végeredmény. Épp ezért a legtöbb ember gondosan kerüli a húzós, komoly, mélyebb mondanivalójú, igényesebb témákat, mert kerülni akarja a konfliktusokat (folyton megfut előlük, mint a Harcosok klubjában a járókelők, akik nem akarnak verekedni a kötözködőkkel). Így nem derülhet ki az illető tudatlansága, tanulatlansága, tájékozatlansága, funkcionális analfabétizmusa sem, vagyis nincs kudarcélménye, mert mások butának, lemaradottnak tartják. Az egész telekommunikáció tehát lényegében: sok hűhó a semmiért és a semmiről.

Vagy nézd meg a nagy hírportálokat. Régen az ott (bármelyiken!) megjelenő hírek, cikkek kb. fele-negyede volt érdekes vagy hasznos, fontos. Most a naponta megjelenő sok száz cikk között jó, ha 1-2, szerencsés esetben 3-4 jó cikket találok, a többi bulvár és szemét, hazugság, megtévesztés és igénytelen kontármunka. Nem csoda, hogy ahol egyáltalán hozzá lehet szólni a cikkekhez, ott folyton ekézik a szerzőket az olvasók a tartalmi, fogalmazási és helyesírási hibákért.

Ha egy ember egyre kevesebbet tud a világról és egyre kevesebbhez ért, egyre jobban specializálódik, a végén szinte a semmiről fog mindent tudni (kis területről sokat). Így maximálisan sebezhetővé válik a külvilággal szemben, hisz amint elavul a tudása, rögtön értéktelenné válik, mint egyén. Így egész életében folyton tanulni kényszerül, de hiába, mert a tudása, mint a homok, kipereg az agyából és állandóan elértéktelenedik. Nem tud boldogulni vele. Régen megtanultál valamit és az még évtizedek múlva is érvényes volt és használható. Meg lehetett belőle élni. Most: kizárt! Az egész életen át tartó tanulás tehát egy átok és betegség, ami jelzi a társadalom elfajulását, az információk kóros elburjánzását.

Régen a kis törzsi csoportokban mindenki fontos volt és számított. Most a nagy tömegtársadalomban senki sem fontos és csöppet sem számít az egész számára. Mindenki lecserélhető. Bárkinek a hiánya semennyire nem érinti a rendszert. Ha eltűnsz belőle, az fel sem tűnik senkinek. Az egyén értéktelenné vált, a világ pedig ennélfogva embertelenné. Jobb világot akartunk építeni, de rosszabb világot építettünk. És senki sem látja át az egészet, senkinek fogalma sincs a helyzet súlyosságáról (nekem sem!) és azt sem tudjuk, hol, hogy és mit kéne változtatni ezen a katyvaszon ahhoz, hogy jobb legyen. Szóval ez nem fejlődés, hanem csőd.
süti beállítások módosítása