Sokan érkeznek terápiába, mert magányosnak érzik magukat, ami érhetetlen számukra, mivel mindent elkövetnek, hogy másoknak örömet szerezzenek. Figyelmesek, segítőkészek, mégis azt kell megélniük, hogy minden igyekezetük ellenére (vagy épp azért...) mások távolságot tartanak tőlük.

Elvileg logikus gondolatmenetnek tűnik, hogy ha rengeteg szeretetet, törődést adok másoknak, én is azt kapom majd másoktól, így "hasznos befektetésnek" tűnik a kapcsolatokra szánt energia. Hol van akkor a hiba?

Nos, alapvetően ott, hogy ha valaki folyton és mindenkivel hihetetlenül önzetlen és előzékeny, azt mások nem érzik őszintének, illetve nyomasztóvá válik, ha valaki folyton kedves velünk. Hosszabb távon a sok szívesség bűntudatot kelt, hogy én nem teszek a másikért annyit. És mivel a bűntudatot nem szeretjük, igyekszünk távol tartani magunkat azoktól az emberektől, akik kiváltják ezt belőlünk.

Ezzel együtt a legtöbben szoktunk kedvesek lenni másokkal, nem mindenki esik túlzásba és temeti mélyre a saját igényeit és vágyait. A megfelelési vágy születésünktől fogva túlélésünket segíti: az újszülött kiszolgáltatott környezetének, gondozói segítségére szorul, így hasznos készség számára, ha "meg tudja kedveltetni magát" szüleivel. Az egyik első "lecke", hogy mosolyogni jó, mert az felkelti a baba szükségleteit kielégítő személy figyelmét, kiváltja gondoskodó viselkedését. És valóban. Ahogy a csecsemőkutatások eredményeképp egyre többet tudunk a babákról, egyre világosabb, milyen aktívan vesznek részt a gondozóval való kapcsolat alakításában már a kezdetektől.

Jó esetben a babának nem kell sokat "kepesztenie" azért, hogy szeressék, az jár neki "csak úgy". Jelzéseit a környezet érti és figyelembe veszi, spontán gesztusait szívesen fogadja. Néha azonban nem ez a helyzet, néha csak bizonyos viselkedések elfogadhatók a szülő számára - például a kedves, mosolygós, önalávető hozzáállás. A gyerekek többsége remek alkalmazkodásból - kialakítják a kapcsolatoknak azt a modelljét, ahol ők mindig a másik kedvére próbálnak tenni. És ez akkor, abban a környezetben hatékony stratégia is lehet. Csakhogy a felnőtt kapcsolatok már nem így működnek. Az egészséges személyiségfejlődés során az egyén egyre jobban felismeri és meg tudja fogalmazni igényeit, kapcsolataiban egyensúlyt tud tartani a saját és a másik igényeinek érvényesülése között.

Akik túlzott megfelelést elváró környezetben nőnek fel, sokszor minden kapcsolatukat erre a mintára alakítják: ugyanannyira meg akarnak felelni párjuknak, kollégáiknak, barátaiknak mint egykor szüleiknek. Csakhogy ez a feljebb említett okok miatt hosszú távon nem sikerül. Egyébként a kóros mértékben megfelelni vágyók maguk sem kedvelik a hozzájuk hasonlóan mindig másokért tevőket...

Általában igaz, hogy ha különféle kapcsolatainkban nagyon hasonló módon viselkedünk, az személyiségfejlődésünk elakadására utal, az érett személyiség ugyanis rugalmas és alkalmazkodó. Ha azt vesszük észre, hogy mi mindig ugyanabban a cipőben járunk, éljünk a gyanúperrel, hogy változtatnunk kellene. Ha ez egyedül nem megy, a terápia segíthet, hogy azonosítsuk elakadásunk okait és továbblépjünk.

Forrás: https://www.psychologytoday.com/blog/meaningful-you/201504/the-problem-people-pleasing