"Így Könnybe fúlt
Minden éj,
A fájdalom az égig ért.
Csak bújni kell,
A kín elől, de már
Az ajtó nyílik és már Ő ott áll.

Úgy fáj, fáj, fáj, száz alkalom,
Ő csak jön, jön, jön, s nincs szánalom.

A falon túli félelem, túl erős mint egy gát,
A Kiáltás, hogy Mama nem jut át."

Kállay-Saunders András: Running

Akár egy pop-sláger, akár a szakirodalom foglalkozik a gyermekkori szexuális bántalmazással, az mindenképpen felkavaró és megrázó téma. Nem született még megegyezés arról, hogy pontosan mit tekintünk gyermekkori szexuális bántalmazásnak (például egy intimebb simogatást, egy vaskos viccet, vagy a szexuális izgatást), az azonban a mára felhalmozódott kutatási eredményekből egyértelmű, hogy jelentős társadalmi szintű problémáról van szó. Különböző források szerint a lányok 20-32%-a, míg a fiúk 4-8%-a esik szexuális bántalmazás áldozatául. A bántalmazás lehet egyszeri alkalom, vagy egy időszakon keresztül több alkalommal zajló események lánca. A gyakoriság függ attól, mennyire könnyen fér a bántalmazó a gyerek közelébe, illetve, hogy mit tesz annak érdekében, hogy a gyerek hallgasson a történtekről. Az elkövető lehet családtag, a gyermek által ismert személy (pl. szomszéd, ismerős), vagy idegen. Többségében ismerős, de nem családtag az elkövető, családból az elkövetők körülbelül egyharmada kerül ki. Biológiai szülők viszonylag ritkán válnak elkövetővé, 1,5-16%-os gyakoriságról számol be a szakirodalom. És tegyük hozzá: a statisztikák alábecsülhetik a probléma gyakoriságát, mivel az eseteknek csak egy része derül ki, mivel a szexuális bántalmazás fontos eleme a titok, a szégyen, a megoszthatatlanság. Különösen a fiúk elleni visszaélések maradnak rejtve, mivel ők még jobban tartanak a megbélyegzéstől, attól, hogy homoszexuálisnak fogják tartani őket. Ezért különösen fontos beszélnünk a gyermekkori bántalmazásról, hogy az áldozatok tudják, nincsenek egyedül, kérhetnek segítséget.

Mik a gyanújelek?

A bántalmazásra utaló tünetek változnak az életkor függvényében. A 6 év alatti gyerekeknél leginkább szorongás, rémálmok, magatartás problémák és nem megfelelő szexuális viselkedés (például gyanúsan "felvilágosult" szexuális játékok) fordul elő. Iskoláskorú gyerekekre az iskolai problémák, hiperaktivitás és rémálmok a jellemzők, míg a serdülők depressziótól, szorongástól, szenvednek és hajlamosabbá válnak öngyilkosságot vagy önsértést elkövetni, illetve megnő a szerhasználat valószínűsége. Sok gyermek nem mutat azonnal tünetet, csak élete során később (alvóhatás), és van, akiknél sosem jelentkezik tünet. A következmények súlyossága függ a bántalmazás gyakoriságától, intenzitásától, valamint a gyermek viszonyától az elkövetővel.

Amint láthatjuk e tünetek többsége nem nagyon specifikus, számos egyéb tényező is állhat hátterükben, fontos azonban, hogy fejünkben legyen a szexuális bántalmazás lehetősége is, mert így nagyobb az esélye, hogy bizalomteli kapcsolat esetén a gyerek esetleg megosztja majd titkát velünk.

A bántalmazás következményei

Ferenczi Sándor, a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület alapítója 1933-ban tartott előadást "Nyelvzavar a felnőttek és gyermekek között" címmel. Ebben korát megelőző módon foglalkozott a témával. Szerinte a „kóros hajlamú” felnőttek összetévesztik a gyerek játékos, gyengéd közeledését az erotikus közeledéssel, és eszerint válaszolnak arra. A felnőtt ilyen közeledése Ferenczi szerint a gyermekben óriási szorongást vált ki, ami ahhoz vezet, hogy támadójával azonosul, így a támadás megszűnik valóság lenni, belső fantáziává és nem külső történéssé válik. A szorongásos azonosulás ahhoz is elvezet, hogy a gyermek a felnőtt bűntudatát is magáévá teszi. Az esemény után a gyermek önmagát meghasadtnak, egyszerre bűnösnek és ártatlannak érzi. Ferenczi leírja azt is, hogy ilyen esetekben általában az anyával való viszony sem elég intim, ezért nem tud az áldozat oda segítségért fordulni. Következményként Ferenczi a mechanikus engedelmeskedést, a (gyermek számára is) indokolatlan dacos viselkedést, fejletlen vagy perverz szexualitást valamint a neurózist (pl. depresszió és szorongásos zavarok) és pszichózist említi. Úgy véli, a kialakuló személyiség fejletlen marad, hiányzik belőle az önérvényesítés képessége.  Ferenczi utal az Ödipális korszakra, ahol a gyermek eljátszik a gondolattal, hogy elfoglalja az azonos nemű szülő helyét, és az ellentétes nemű szülő házastársa legyen, de ez csak a fantáziában van így. „A valóságban nem akarják, nem is tudják nélkülözni a gyengédséget, különösen az anyáét. Ha a gyengédségi fázisban a gyermekre több szeretetet vagy más fajta szeretetet kényszerítenek, mint amit ők kívánnak, ez éppúgy megbetegítő lehet, mint (…) a szeretetmegvonás.”

A mai kutatások azt támasztják alá, hogy a trauma leggyakoribb pszichés következménye a poszttraumás stressz zavar (PTSD) kialakulása. A trauma nem csak a szexuális bántalmazást jelenti, bármilyen súlyos élmény idetartozik, ahol az egyén élete veszélyben forgott, teljes kiszolgáltatottságot élt meg. A PTSD-re alapvetően három tünet jellemző:

• Emlékbetörések: a beteg újra és újra átéli a traumát, az megjelenik bevillanó képek vagy rémálmok formájában, illetve a trauma teljes érzelmi intenzitásával felidéződik az ingernek való ismételt kitettség esetén.
• Elkerülés: kerüli azokat az ingereket, amik a traumára emlékeztethetnék, ezért sokszor végül a lakást sem tudja elhagyni. Érzelmileg beszűkül, társas kapcsolataitól is visszahúzódik (bár néha pedig nagyon intenzíven igényli valaki jelenlétét).
• Fokozott éberség (gyenge koncentráció, alvási zavarok, ingerlékenység, fokozott élettani reaktivitás)

A kutatások szerint a PTSD kialakulását fronton szolgáló katonáknál az határozta meg, mennyi ideig voltak a fronton és milyen közel a frontvonalhoz, vagyis hogy mennyi borzalmat láttak. Az előzetes személyiségvonásaik nem igazán számítottak,vagyis nem lehet elég "erősnek" lenni.

Ha nem sikerül a traumát feldolgozni, annak hosszú távú következményei a következők lesznek:

• Az érzelemszabályozás módosulásai – állandó rossz hangulat, önsértés, öngyilkossági gondolatok, robbanékony vagy nagyon gátolt düh (és a kettő váltakozása), kényszeres vagy gátolt szexualitás
• A tudat módosulásai – traumára vonatkozó amnézia és emlékbetörések (és ezek váltakozása), úgynevezett átmeneti disszociatív epizódok (mintha nem lenne a testében, mintha nem lenne önmaga, mintha a világ nem lenne valóságos körülötte), képtelenség a traumáról való gondolkodás mellőzésére (emlékbetörések vagy tépelődés)
• Önészlelés módosulása – tehetetlenségérzés, másoktól való különbözőség érzése, mindent elborító szégyen és bűntudat
• Emberi kapcsolatok módosulásai - elszigetelődés, bizalmatlanság, a megmentő krónikus keresése, önvédelem ismételt elmulasztása
• Az elkövető észlelése - totális hatalma van, a vele való viszonyon való tépelődés, iránta érzett paradox hála, idealizálás, az elkövetővel való kapcsolat „különlegességének”, „természetfelettiségének” érzése
• Jelentésrendszerek módosulásai – reménytelenség, kilátástalanság érzése hosszútávon

A fenti leírás hasonlóságot mutat a borderline személyiségzavar diagnózisával, amiről korábbi bejegyzésemben írtam. A modern kutatások három zavar esetében találtak bizonyítékot gyerekkori bántalmazásra: a szomatizációs zavaroknál (amikor testi betegség formájában jelennek meg a lelki problémák), a disszociatív identitászavarnál (ami a filmekből jól ismert többszörös személyiségzavar - ld. példul Harcosok klubja) és a borderline személyiségzavarnál.

Egy kutatás (1) például 100 disszociatív identitászavaros beteg közül 97 beteg előtörténetében talált súlyos gyerekkori traumát, leggyakrabban szexuális traumát. Az esettanulmányok szadisztikus, szinte gyilkosságig fajuló erőszakot tártak fel. A vizsgált személyek fele szemtanúja volt egy hozzá közel álló személy halálának.

Judith Herman (2) erős összefüggést talált a borderline személyiségzavar és a gyermekkori trauma között: a páciensek 81%-át bántalmazták gyermekként, bár nem olyan szélsőséges formában, mint a disszociatív identitászavarral küzdőket. Minél korábbi kezdetű, minél intenzívebb és minél tovább tartó volt a gyermekkori bántalmazás, annál nagyobb az esélye később a borderline személyiségzavar kialakulásának.

A szomatizációs zavart kutatták Brown és munkatársai (3). Azt találták, hogy a szomatizációs zavarban szenvedők a kontrollszemélyekhez képest több gyermekkori, főleg krónikus érzelmi bántalmazásról számolnak be.

A gyógyulás útja

Mint korábban említettem, a trauma hatásainak súlyossága függ a bántalmazás módjától, időtartamától, intenzitásától. Azonban a feldolgozás mindenképpen szükséges. A feldolgozás pedig nem kezdődhet meg addig, amíg a bántalmazás fennáll. Tehát az első és egyik legfontosabb lépés, hogy a bántalmazás kiderüljön és megszűnjön. A bántalmazó általában valamilyen módon fenyegeti a bántalmazottat. A fenyegetés lehet közvetlen (''lesz nemulass, ha elmondod"), mondhatja a bántalmazó, hogy ha kiderül a dolog, attól a gyerek fog megszégyenülni, rá fognak haragudni. És lehet, hogy a bántalmazó az egyetlen személy, aki figyelmet biztosít a gyermek számára, aki így inkább elviseli a bántalmazást, csak ne veszítse el a bántalmazó szeretetét.

A trauma feldolgozása nagyban múlik azon, hogyan reagál a környezet, mikor a gyermek elmondja, mi történt. Hihetetlenül romboló hatása van annak, ha nem hisznek neki. A legritkább, hogy gyerek a bántalmazás vádját magától találja ki. 

Ha kiderült a bántalmazás, a következő lépés, hogy a gyermeket biztonságba helyezzük, olyan körülményeket teremtsünk, hogy a bántalmazó többé ne férhessen hozzá. Ezt követően pedig szakszerű terápiára van szükség.

Szerencsére ma már több szervezet is működik, ahova segítségért fordulhatunk. Néhány példa:

http://www.gyermekbantalmazas.hu

http://eszteralapitvany.hu/

http://www.nebantsvilag.hu

Források: 

(1) Putnam, Frank W.; Guroff, Juliet J.; Silberman, Edward K.; Barban, Lisa; et al. The clinical phenomenology of multiple personality disorder: Review of 100 recent cases. Journal of Clinical Psychiatry, Vol 47 (6), Jun 1986, 285-293.

(2) Herman, J. L. (2003) Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület, Budapest.

(3) Brown, R.J., Schrag, A., Trimble, M.R. (2005) Dissociation, childhood interpersonal trauma, and family functioning in patients with somatization disorder. In. Am J Psychiatry.  May; 162 (5): 899-905.

További felhasznált irodalom:

Ferenczi S. (1971) Nyelvzavar a felnőttek és a gyermek között. In. Buda B. (szerk.) A pszichoanalízis modern irányzatai. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.

Macdonald, G., Higins, J. PT, Ramchandani, P., Valentine, J.C., Bronger, L.P., Klein, P., O’Daniel, R., Pickering, M., Rademaker, B., Richardson, G., Taylor, M. (2012) Cognitive-behavioural inerventions for children who have been sexually abused. Campbell Systemic Reviews, Issue 14. The Campbell Collaboration.

Virtuálisan a világban

A kommunikációs technológia fejlődése bizonyára sokféle módon befolyásol minket, földi halandókat, én most ebből kettőt emelnék ki. Az egyik az, hogy úgy tűnik, egyre kevésbé hisszük el a médiából érkező híreket. 1969-ben nem sokakban merült fel, hogy kételkedjenek abban, hogy valóban ember lépett a Holdra, pedig sokan ezt mindössze rádión hallgatták. 2015-ben azonban a legtöbben gyanakodnak, ha egy ismeretlen bejelöli őket a Facebook-on, hogy valóban olyan-e az illető mint azt a profilja állítja. Ma már valóban nem tudhatjuk, hogy a videó, amit látunk valóban a valóságról készült felvétel-e, hogy az e-mailünk attól érkezett-e, akit a levelezőrendszer feladóként tüntet fel, vagy hogy egy biztonságos weboldal tényleg biztonságos-e. A másik változás, hogy úgy tűnik, egyre nagyobb a kommunikációs késztetésünk - sokszor már kényszerünk. Okos eszközeink segítségével gyakorlatilag bármikor bárkivel kapcsolatot teremthetünk. Sokak számára szorongást okoz, ha akár csak néhány óráig nem "csekkolhatják" a Facebook-ot, Twittert, Instagramot, egyéb közösségi felületeket - úgy érzik, kimaradnak valamiből.

Pro és kontra

Kapcsolataink egy része tehát virtuálissá vált, ami talán érthetővé is teszi a bizalmatlanság fokozódását. Ha írásban kommunikálunk, elvész a metakommunikáció lehetősége, ami segítene minket, hogy pontosabban megítéljük beszélgetőpartnerünk érzelmi állapotát, így a félreértések esélye megnő. A másik fél bármikor elmentheti és továbbküldheti beszélgetéseinket - a pletyka, kibeszélés új szintre emelkedik. A virtuális kapcsolat egy kattintással megszüntethető, nincs esélyünk újra összefutni és tisztázni a félreértéseket.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a virtuálisan létesíthető kapcsolatok csak negatív hatásokkal bírnak. Ha például mostantól a feng shui elkötelezett hívévé szeretnék válni, néhány kattintással megtudhatom a számomra szükséges információkat és kapcsolatba léphetek másokkal, akiknek ugyanez az érdeklődése. Egy kisgyerekes anyukának rengeteget segíthet, ha kismamákból álló csoportokhoz csatlakozik, akikkel megbeszélheti nehézségeit - természetesen mindaddig, amíg ez nem veszi el az idejét attól, hogy a valóságosan ott levő csecsemőjével foglalkozzon. És ez talán jó metafora is a témához: a közösségi hálókon való kapcsolatok színesíthetik életünket, arra azonban ügyelni kell, hogy ne szorítsák ki a hús-vér kapcsolatokat.

De miért e tobzódás?

Felmerülhet bennünk a kérdés, vajon honnan kerekedett bennünk ekkora kommunikációs igény? Én például úgy emlékszem, gyerekkoromban beszélgettünk egymással az iskolában, otthon a családdal, esetleg 1-2 emberrel még telefonom is kapcsolatba léptünk (nem túl hosszan, mert az drága lett volna), és nem rémlik, hogy őrült hiányérzetem lett volna. Persze amit nem ismerünk, az nem is hiányozhat.

Eric Haseltine ugyanakkor érdekes felvetést fogalmazott meg cikkében. Párhuzamot von a többsejtű szervezetek kialakulása és a tömegkommunikáció evolúciója között. Röviden és leegyszerűsítve azt írja, hogy az egysejtűekből úgy lettek többsejtűek, hogy az egyes sejtek specializálódtak, "választottak" maguknak egy feladatot, és kommunikálni kezdtek a többi sejttel. Szerinte ugyanez történik most velünk, emberekkel. A munkánk egyre specializáltabb, egy-egy ember már nem tudna létrehozni egy olyan bonyolult szerkezetet, mint amilyeneket most készítünk. Gondoljunk például a telefonra - hova fejlődött az eredeti, vezetéken keresztül hangot továbbító készülék? Vagy az autó? A munka specializálódása pedig szükségessé teszi az egyre intenzívebb kommunikációt.

És hova vezet mindez?

Eric Haseltine szerint az emberiség egyetlen, egyre komplexebb szervezetté válik, ahol az egyén individualitása egyrészt egyre csökken (egyre kisebb csavar a gépezetben), másrészt egyre nő (egyre speciálisabb tudással rendelkezik). Hogy ez jobb lesz vagy rosszabb? Nem tudom. Vajon a középkori keresztes lovagnak jobb volt, mint a vadászó-gyűjtögető ősembernek? Vagy jobb nekünk most mint Petőfiéknek volt? Bizonyos szempontokból mindenképpen más. És van, ami úgy tűnik, nem változik. Például az, hogy a boldogsághoz kapcsolatokra van szükségünk. Eddig azért úgy tűnik, személyes találkozásokon alapulókra is. Én azt tippelem, ez nem fog változni. De persze ki tudja.

Források:

https://www.psychologytoday.com/blog/longing-nostalgia/201503/no-limits-relationships-in-cyberspace

https://www.psychologytoday.com/blog/long-fuse-big-bang/201503/the-urge-connect

Kép forrása: https://katmil16.files.wordpress.com/2012/06/internet-addiction-or-social-evolution-cygy-924.jpeg

Napok óta a vezető hírek egyike a Germanwings járatának tragédiája, ahol egyre biztosabbnak tűnik, hogy a másodpilóta szándékosan rántott magával 149 embert a halálba. A legtöbben aligha tudjuk beleélni magunkat, hogy képes valaki egy utasszállító repülőgépet a sziklának irányítani.

A pszichiátria és pszichológia az öngyilkosságnak ezt a fajtáját, ahol az öngyilkosságot elkövető személy másokat is megöl, kiterjesztett öngyilkosságnak hívja. Időről időre hallhatunk a médiában olyan férfiakról és nőkről, akik megölik családjukat, majd önmagukkal is végeznek. Az ilyen öngyilkosságok indítéka általában az, hogy annyira szörnyűnek látja az illető a világot, az életet, hogy szeretteit is meg szeretné menteni ettől, úgy gondolja, nekik is jobb lesz, ha nem kell tovább szenvedniük. Az azonban, hogy valaki számára ismeretlen embereket öljön így meg, extrém ritka, ahogy azt a másodpilóta ügyében a Süddeutsche Zeitungnak nyilatkozó pszichiáter is állította.

Az öngyilkosságnak több típusát különböztetjük meg. Az első különbség, hogy pszichotikus vagy nem pszichotikus öngyilkosságról beszélünk. A pszichózis olyan pszichés állapot, melyben megszűnik az egyén kapcsolata a valósággal - a pszichotikus személy hallucinál (leggyakrabban hangokat hall), téveseszméi vannak (például azt gondolja, űrlakók chip-et ültettek az agyába). A pszichotikus állapotban elkövetett öngyilkosságok általában brutálisabbak és végzetesek (például felgyújtja magát az elkövető). A nem pszichotikus öngyilkosságokat további típusokra oszthatjuk: a "reménytelen", a "hisztrionikus" és a "racionális" típusra. A reménytelen öngyilkos úgy gondolja, számára nincs már további alternatíva, nem tud tovább élni. Általában depresszióban szenvedő emberek tartoznak ebbe a csoportba. A depresszió hátteréről, kezeléséről írtam korábbi bejegyzésemben. A hisztrionikus típusú öngyilkosságot elkövetők az öngyilkosságot arra használják, hogy üzenjenek környezetüknek, esetleg irányítsák azt - az ilyen "fenyegetőzést" ugyanolyan komolyan kell venni, mint bárki más öngyilkossági szándékának kifejezését. A racionális típusba a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők vagy kilátástalan élethelyzetekben levők tartoznak, akik lehetőségeiket mérlegelve jutnak arra következtetésre, hogy az öngyilkosság a legjobb lépés, amit tehetnek.

Andreas Lubitz volt barátnője a Bild című német lapnak azt nyilatkozta, hogy a másodpilóta korábban azt mondta "egy napon olyat fog tenni, ami megváltoztatja a rendszert és mindenki megismeri a nevét". Amennyiben tényleg mondott ilyet Andreas Lubitz, az utalhat arra, hogy elismertségre, sikerre vágyott, amit nem sikerült elérnie, sikertelensége miatt pedig a "rendszert" hibáztatta. Az alapján, hogy kollégái és ismerősei elmondása alapján csendes, udvarias és barátságos, valószínűtlen, hogy pszichotikus állapotban volt (persze ennyi információ alapján nem is kizárható). Úgy tűnik tehát, hogy rengeteg haragot érzett az őt akadályozó, szerinte rajta kívülálló tényezők miatt. Érdekes, hogy úgy tűnik, elérte, amit szeretett volna: az elmúlt napokban az egész világ megismerte a nevét, és úgy tűnik, a rendszert is fogják változtatni, például már meg is született a rendelkezés, hogy senki ne maradhasson egyedül a pilótafülkében a jövőben.

Érdekes lesz annak vizsgálata, felelős-e valaki azért, hogy senki nem vette észre Lubitz problémáit, nem sejtették, hogy a férfi ön- és közveszélyes lehet. Az orvosi titoktartás alól ez a körülmény ugyanis feloldja a szakembert. A repülési hatóságok számára felvetheti az eset a rendszeres pszichológiai alkalmasságvizsgálatok szükségességét. A hétköznapi emberek számára pedig talán az az üzenet, hogy fontos odafigyelnünk egymásra, észrevenni, ha valaki nincs jól, komolyan venni esetleges öngyilkosságra utaló mondatait, megpróbálni rávenni az illetőt, hogy kérjen segítséget.

Fogyni kéne...

A diéta első napja. Reggelire büszkén megeszem a kis adag zabkását, üres kávét, irány a munka. Elégedettség - ez volt az első lépés. Úgy 10 órakor elkezdek tűnődni, túl korán van-e még ebédelni. Szerencsére tengernyi a munka, kitoljuk az ebédet délig. Csirkemell salátával. Ez rendben, jó lenne egy kis desszert. Mondjuk valami túrós. Vagy csoki? Hmm... De erős vagyok, nem kell desszert! Délután 4 körül elkezdek recepteket nézni a neten - kizárólag diétásakat! 6-kor elmegyek futni - menni fog ez, erős vagyok, rövidesen tökéletes alakom lesz! Vacsora - egy alma zsírszegény sajttal. Álmodozás az előző esti pizzáról. Jó, hogy a spájzbeli nassolni-valóktól megszabadultam. Vajon mi van a hűtőben, ami finom? Nem, nem kell enni! Inkább lefekszem aludni.

Ismerős a fent vázolt lelkiállapot? Az "erősek" kitartanak az esküvőig, osztálytalálkozóig, céges wellness hétvégéig és csak utána esnek neki jópár muffin-nak, mások már a célszalag előtt. A média egyre gyakrabban figyelmeztet minket az elhízás és cukorbetegség veszélyeire, amik egyre gyakoribb problémák, a magyarországi statisztikák is egyre rosszabbak. A legtöbben meg is próbálnak fogyni - ki ne akarna egészséges lenni -, de valamitől ez szinte lehetetlen küldetés.

Kísérlet igazolja: a fogyókúra megőrjíthet

Az egyik leghíresebb kalóriacsökkentéses kísérletet dr. Ancel Keys végezte a II. világháború alatt az Egyesült Államokban. A kísérlet célja az volt, hogy meghatározzák,a háború miatt éhező embereket hogyan lehet a legjobban újratáplálni. Ennek érdekében 36 olyan férfit kértek meg a kísérletben való részvételre, akik erkölcsi okokra hivatkozva nem mentek harcolni Európába. Ők normál súlyú, egészséges férfiak voltak, akik tudták, hogy nemes cél érdekében vállalják az éhezést. A kísérlet 3 fázisból állt: 3 hónap előkészület, 6 hónap éhezés (úgy tervezve, hogy a résztvevők testsúlyuk 25%-át veszítsék el) és 3 hónap újratáplálás.

A kísérlet résztvevői a Minnesotai Egyetem egy kollégiumi épületében éltek és az étkezési megszorítások mellett heti 35 kilométert kellett gyalogolniuk. Minden ételüket helyben készítették és péntekenként határozták meg a következő hét során elfogyasztható kalóriamennyiséget, ami garantálja a heti 1,1 kg fogyást. Ez átlagosan napi 1600 kalóriát jelentett a fiatal férfiak számára, akik a kísérlet előtt kb. napi 3200 kalóriát fogyasztottak. Étrendjüket úgy állították össze, hogy hasonlítson arra, amihez a háború sújtotta Európában hozzájuthattak az éhezők: krumplit, répát, barna kenyeret kevés lekvárral, kis pohár tejet, csirkét és hasonlókat kaptak.

Az önként vállalt éhezők rémesen érezték magukat: ingerlékenyek, letargikusak és szorongók lettek akárhányszor megtudták, mennyit ehetnek a következő héten. Pártfogórendszert kellett kialakítaniuk: egyedül senki nem hagyhatta el a kollégiumot miután egyikük megszegte a diétát és ki kellett zárni a kísérletből. Szédültek, állandóan fáztak (vastag takarót kértek a nyári melegben), fájtak az izmaik, hullott a hajuk, romlott a koordinációjuk, ödéma és fülcsengés jelentkezett. Néhányuk félévet halasztott, mivel nem tudott eléggé koncentrálni a tanulásra. Szexuális vágyaik eltűntek. Rögeszméjükké vált az étel: különféle rituálékat alakítottak ki az étkezésekhez (ahogy azt az evészavarosok is teszik), vizet adtak az ételhez, hogy tovább tartson, sokan gyűjtöttek szakácskönyveket és recepteket. Egyiküket annyira rabul ejtett egy pékségből kiáradó illat, hogy vett egy tucat fánkot, amit gyerekeknek adott az utcán, hogy nézhesse, hogyan eszik meg. Eredetileg a kísérlet résztvevői rágózhattak, de miután többen napi 40 rágógumit használtak el fejenként, úgy döntöttek, ez befolyásolja a kísérlet eredményét és betiltották.

Az eredeti 36 résztvevőből csak 32-en maradtak az éhezési szakasz végére. Az egyik kieső bevallotta, hogy lopott nyers répát, kukákból ételmaradékokat, amiket elfogyasztott, továbbá fagylaltot vett a boltban. Ketten olyan súlyos stresszt éltek meg, hogy pszichiátriára kerültek: egyikük öngyilkosságot kísérelt meg, másikuk szándékosan levágta három ujját.

Az újratáplálási szakaszban különböző mennyiségű fehérjét, vitamint kaptak, illetve különböző ütemben növelték a bevitt kalóriát. Legelőször a szédülés, letargia és apátia szűnt meg, az állandó éhség, gyengeség és libidó-csökkenés fennmaradt még néhány hónapig. A hazabocsátásuk utáni napon az egyik résztvevő kórházba került, annyira túlette magát. Egy darabig sokan túlsúllyal küzdöttek, nehezen nyerték vissza izomtömegüket. 80-as éveikre azonban egyikük sem érezte, hogy maradandó károkat okozott volna számára a kísérlet.

De ha nem fogyókúra, akkor mi?

Ez a kísérlet azért nagyon érdekes, mert az előirányzott fogyás (heti 1 kg) és a kalóriamennyiség nagyon hasonlít a legtöbb fogyókúrás ajánláshoz. Úgy látszik, ez azonban rossz esetben pszichiátriára, jobb esetben "csak" letargiába taszítja a fogyni vágyót. Ráadásul az is jól megfigyelhető, hogy a fogyókúra elhagyása után a helyzet egy darabig rosszabb, mint volt: a korábban normál súlyú férfiak egy ideig túlsúlyosak voltak.

Mit lehet akkor tenni? Először is: a fogyókúrának nincs értelme. Vagyis annak, hogy kúraszerűen egy időre megváltoztatom étkezési szokásaimat, esetleg valóban le is adok annyi kilót, amennyit szeretnék, majd visszatérek a kiinduláshoz. Logikus, hogy végleg el kell köteleződni egy új életmód, de legalábbis étrend mellett. Ilyen étrendlehetőségből is jópárat kínálnak már, csak győzzön az ember választani. Számomra meggyőzőnek hangzik Emily Deans pszichiáter javaslata: mivel az elhízás kizárólag a civilizált embert és a háziasított állatokat érinti, logikus visszatérni őseink étrendjéhez. Vagyis hagyjuk el a cukrot, az agyonkezelt ételeket és a gabonát. Nyilván ehhez is akaraterő kell, mert sok kedvenc falatról kell lemondani, de legalább a fentebb leírt testi-lelki tüneteket elkerülhetjük. Meg azt a sok betegséget, amit a túlsúlyosaknak "ígérnek".

Forrás:

https://www.psychologytoday.com/blog/evolutionary-psychiatry/201103/dieting-can-make-you-lose-your-mind

Nagyon értékes képesség, ha valaki tanulni tud a hibáiból, azonban ha kérődzünk, vagy idegenül mondva ruminálunk rajtuk, az rontja a hangulatunkat, az egészségünket és a problémamegoldó képességünket. Kérődzés során tipikusan "miért" kezdetű, negatív kicsengésű kérdéseket teszünk fel magunknak: "Miért vagyok ilyen lúzer?", "Mi a baj velem?", "Miért nem tudok jobban boldogulni az ilyen helyzetekben?".

A ruminációt az 1990-es évek elején kezdte kutatni Dr. Susan Nolen-Hoeksema, aki két évtizeddel később publikálta eredményeit, melyek szerint a kérődzés fontos szerepet játszik a depresszió kialakulásában és fennmaradásában. Találtak összefüggést a kérődzés és a szerhasználat, evészavarok és szorongás között is (részletesen ld. itt). Nem nehéz megérteni, miért van ez így. Vajon milyen pozitív válasz adható arra a kérdésre, hogy "mi a baj velem"? És ha netán sikerül találni rá választ, általában nem érjük be vele. Miért nem sikerülnek jól a randijaim? Biztos nem keltek jó benyomást. De miért, mi a baj velem? És így tovább.

Számos kutatás foglalkozik azzal, hogyan ártunk magunknak a kérődzéssel. Úgy tűnik például, hogy minél többet rágódunk, annál kevésbé vesszük kezünkbe az irányítást, annál kevésbé próbálunk változtatni magunkon és a körülményeinken. Számos vizsgálatban nézték például, hogyan befolyásolja a problémamegoldási készséget a kérődzés (a kutatásokat áttekintő cikk található itt). Ezekben a vizsgálatokban általában két csoportra osztják a résztvevőket: depresszív tüneteket mutatókra és depresszív tüneteket nem mutatókra. Mindkét csoport tagjait véletlenszerűen sorolják be egy-egy kísérleti helyzetbe: lesznek, akik olyan hanganyagot hallgatnak, ahol arra kérik őket, hogy gondoljanak korábbi hibáikra, olyan helyzetekre, amikben kudarcot vallottak, míg a többiek olyan hanganyagot hallgatnak, ahol arra kérik őket, hogy bizonyos helyeket vagy helyzeteket képzeljenek el. Ezután kapnak egy feladatot, amit meg kell oldaniuk. Az eredmények szerint, akiknek rágódniuk kellett, rosszabbul teljesítenek, különösen ha depresszív tünetekkel rendelkeznek. Ezekben a csoportokban még ha rá is hibáznak a jó megoldásra, bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy az működik-e, illetve kételkednek abban, hogy meg tudják csinálni.

Emellett a kérődzés egészségünkre is ártalmas. Két érdekes vizsgálat a stressz hatására adott élettani válaszokat, konkrétan a kortizolszint és a szívritmus változását nézte. A kortizol egy stressz hatására felszabaduló hormon, aminek magas szintje összefüggésben van a szív-érrendszeri megbetegedésekkel és az inzulin rezisztenciával. Az első vizsgálat során főiskolai hallgatókat kértek arra, hogy három perces előadást tartsanak azon tulajdonságaikról, ami "különlegessé és egyedivé teszik őket". Azt mondták a kísérlet résztvevőinek, hogy erről a beszédről felvételt készítenek, amit egy másik főiskola négy hallgatójából álló bizottság értékel. Ilyen bizottság valójában nem volt, ezzel a stressz-szintet akarták növelni a kutatók. Ezután előre elkészített hamis visszajelzéseket adtak a hallgatóknak, amiben semleges ("átlagos diáknak hangzik") vagy negatív állítások voltak ("nem keltette fel az érdeklődésemet)". Ezt követően arra kérték a hallgatókat, hogy várjanak még egy órát, hogy akkor újabb nyálmintát vehessenek tőlük, amiből meghatározhatják a kortizolszintjüket (a kísérlet elején is megmérték a kortizolszintet). Ezalatt az egy óra alatt arról kérdezték a hallgatókat, mennyire érzik magukat rosszul, illetve mennyit rágódnak a visszajelzésen. Az eredmények azt mutatták, hogy a rágódók rosszabbul érezték magukat és magasabb volt a kortizolszintjük.

A másik vizsgálatban hasonló stresszkeltő helyzetbe hoztak diákokat, akinek ezután három számjegyű számokkal kezdődően hetesével kellett visszafelé számlálniuk. A rendszeresen kérődzők rosszabbul érezték magukat a feladat közben és elhúzódóbb volt náluk a stressz hatása (lassabban csökkent szívritmusuk a stressz előtti szintig). A stresszre adott szívritmus-reakciókban a feladat végzése közben nem volt különbség, csak abban, mennyi idő alatt sikerült újra megnyugodni.

E két kutatás az okozati viszonyokra nem világít rá, vagyis nem tudhatjuk, hogy a kérődzés okozza az aktívabb kortizol-elválasztást és fennmaradó szívritmus-emelkedést, vagy az ilyen élettani jellemzők hajlamosítanak a kérődzésre, vagy esetleg van valamilyen további tényező, ami mindezekért felel. Az azonban biztos, hogy van összefüggés.

Ha ilyen ártalmas a kérődzés, vajon miért csináljuk? Valószínűleg azért, mert mi emberek mindennél jobban szeretjük megérteni a dolgokat, a kérődzés pedig azt az illúziót kelti, hogy éppen ezt tesszük. Pedig a valóságban csak ártunk testünknek-lelkünknek. Logikus tehát a következő javaslat: hagyjuk abba! Hogy hogyan? Az első és legfontosabb, hogy ismerjük fel, ha a kérődzés ördögi körébe léptünk. Kérdezzük meg magunktól: mióta ezen tűnődök, lettek ötleteim arra vonatkozóan, hogyan oldhatnám meg a dolgot? Ha nem, akkor próbáljuk elterelni a figyelmünket, kezdjünk bele valamibe. Az is segít, ha a "miért" kezdetű kérdéseket lecseréljük "hogy csinálhatnám másképp?", "mit próbálhatnék még, hogy változzanak a dolgok?" típusú kérdésekre. Ezt csak mondani könnyű, megtenni jóval nehezebb, de apránként eljuthatunk oda, hogy csak egyszer rágjunk és nyeljünk.

Források:

https://www.psychologytoday.com/blog/sweet-emotion/201407/getting-stuck-in-ruminative-thought

https://www.psychologytoday.com/blog/sweet-emotion/201409/are-you-problem-solving-or-ruminating

https://www.psychologytoday.com/blog/sweet-emotion/201503/rumination-and-your-health

 A pszichopata kifejezés már nem "politikailag korrekt" a pszichiátria területén, ezeket a személyeket ma az antiszociális személyiségzavar diagnózisával látnák el. A köztudatban talán leginkább a baltás gyilkosok és a legtöbb ember idegszálait izgalomba hozó sorozatgyilkosok képe jelenik meg a szó hallatán. Valójában a rövid diagnózis a következő: a pszichopata nem szeret, nem szorong és nem tanul. Nem szeret, vagyis képtelen mély érzelmekkel kötődni valakihez, aminek egyik fő oka az empátiára való képtelenség. Az antiszociális személyiségzavarban szenvedők ugyan általában tudják, hogyan érez és gondolkodik a másik, de ez belőlük nem vált ki érzéseket. Nem szorong, nem aggódik tettei következményein, nem bánja meg hibáit. És nem tanul, amennyiben cselekedetei negatív következményei nem tartják vissza attól, hogy újra ugyanazt tegye. Általában folyamatos unalomérzettel küzd, ami miatt kockázatkereső. Alapvetően impulzív, azt teszi, amihez az adott pillanatban kedve van.

Ez a kombináció "ideális bűnelkövetővé" teszi ezeket a személyeket, hiszen a bűncselekmény kellően izgalmasnak tűnik, azok a tényezők pedig nem zavarják a pszichopatát, ami a többi embert visszatartja, úgy mint a másoknak ártás miatti bűntudat vagy a negatív következmények miatti aggódás.

Igazán veszélyessé akkor válnak ezek a személyek, ha antiszocialitásuk mellett nárcisztikusak és intelligensek is. A nárcisztikus személyiségzavar ismérvei:

1. Erős szükséglet a mások csodálatára
2. Kizsákmányoló, kiszipolyozó viselkedés
3. Nagyszerűség, lenyűgöző hatás, grandiozitás
4. Empátia hiánya
5. Arrogáns és zsarnoki
6. A siker és hatalom köré épülő gondolatok
7. Egyediségbe vetett hit
8. Felhatalmazottság érzése (én megtehetem, mert az én dolgom)
9. Irigység

 E kombinációra jó példa Francis Underwood. Hatalomra vágyik, aminek eléréséért nem riad vissza semmilyen eszköz bevetésétől, legyen szó hazugságról, manipulációról, vagy akár gyilkosságról. Feleségéhez sem mély érzelmi kapcsolat fűzi, inkább érdekszövetségben élnek.

De természetesen nem csak a filmek világában bukkannak fel a hatalommal rendelkező, sikeres nárcisztikus személyek. A Steve Jobs halála óta napvilágot látott, életrajzi jellegű írások beszámolnak róla, hogy míg remek készségekkel rendelkezett az innováció területén, alkalmazottait gyakran megalázta és szemrebbenés nélkül vallotta magáénak mások munkáját. Számos kutatást végeztek azzal kapcsolatban, vajon a nárcisztikus vezetők sikeresebbek-e mint a szerények. Ray Williams "Vezetők: szeretjük a szerény vezetőket, de idealizáljuk a nárcisztikusakat" című cikkében (1) áttekinti e kutatásokat, amiből idéznék néhány érdekes eredményt. Eszerint a nárcisztikus vezetők fizetése jobb, mint a szerény vezetőké és általában az a vélekedés róluk, hogy "Igaz, hogy egy s***fej, de jól fut a szekér". Ugyanakkor a valóságban a szerény vezetők ugyanolyan sikeresek a cég eredményei szempontjából, ezekben a szervezetekben jóval kisebb a fluktuáció, az alkalmazottak elkötelezettebbek és motiváltabbak, az alacsonyabb szintű vezetők inkább érzik azt, hogy beleszólhatnak a döntésekbe. Vagyis mondhatjuk, a nárcisztikus (és sokszor pszichopata vonásokkal rendelkező) vezetők valóban jó manipulátorok: mindannyiunkkal elhitetik, hogy szükség van rájuk, jól járunk, ha elviseljük őket, mert így a cég is sikeresebb lesz. Pedig nem.

Végül néhány szó a sorozatgyilkosokról. Nos, ők nem feltétlenül pszichopaták, bár egyértelműen súlyos pszichés rendellenességben szenvednek. Például a filmsorozatból jól ismert Dexter Morgan nem feltétlenül esik ebbe a kategóriába. Bár a sorozat elején saját bevallása szerint nem él át érzelmeket, kibontakozik a történetből, hogy egyszeri súlyos traumát élt át, mikor kisgyerekként végignézte anyja brutális meggyilkolását, majd hosszabb időt kellett egy konténerben eltöltenie a véres tetemmel. Egy ilyen trauma valóban vezethet oda, hogy az ember leválassza magáról, tagadja érzelmeit, elfojtsa az emléket. Az elfojtással azonban nem lehet megszabadulni az emléktől, így az egy Freud által ismétlési kényszernek nevezett reakciót vált ki, ahol a traumatizált személy újra és újra átéli a traumát - Dexter esetében az aktív oldalon, vagyis ezúttal ő gyilkol. Dexter azonban tanul nevelőapjától, szereti testvérét, a sorozat egy pontján már aggódik is számára fontos emberek miatt, vagyis szorong.

A korai traumák többféle pszichés zavart okozhatnak és az antiszociális személyiségfejlődésben is lehet szerepük. Jelenleg úgy gondoljuk, az antiszocialitásnak van genetikai háttere és fontosak a környezeti tényezők is. Utóbbiak közé tartoznak a magzatkori károsító hatások az anyai stressz miatt, a korai gondozás minősége, az elválás a legfontosabb szeretett személyektől kis korban, a rossz szociális körülmények, úgy mint éhezés, tömegben élés, gyakran elszenvedett fájdalom, valamint a korai, ismétlődő fizikai és szexuális bántalmazás. Az antiszociális személyiségzavar gyógyszerrel nem kezelhető és ellenáll a pszichoterápiának, legfőképp mivel e betegcsoportnak általában nincs motivációja a változásra.

Mire jó tehát, ha az ember kicsit pszichopata? Arra, hogy sikeres legyen, hatalmat, elismerést és pénzt szerezzen magának, ne aggódjon a dolgokon, ne kínozza a lelkiismeret. És mikor nem ajánlják ezt az állapotot a kezelőorvosok és gyógyszerészek? Ha valaki valódi, mély emberi kapcsolatokra vágyik. Hja kérem, mindent egyszerre azért mégsem lehet...

(1) Ray Williams: Leaders: We Love Huble Leaders But Idolize Narcissists

A szex eredeti funkciója a fajfenntartás, de az ember számára ennél jóval többet jelent. A szex "feladatai" közé sorolhatjuk az örömszerzést fizikai és érzelmi szinten a kezdeti izgalomtól az orgazmus extázisán keresztül a szexet követő világbéke-érzésig. Szex során máshogy nem tapasztalt közelséget élhetünk meg, ismét fizikai és érzelmi értelemben is. A szex jó az egészségnek: számos kutatás támasztotta már alá, hogy a szex alatt felszabaduló hormonok javítják immunfunkcióinkat. Párkapcsolatban pedig a szex fontos összetartó kapcsot jelent. Mindezek mellett a szex árulkodik rólunk és a kapcsolatunkról.

A jó szexről azt gondoljuk, hogy résztvevői önszántukból vannak jelen, közvetíteni tudják vágyaikat, igényeiket és figyelnek is partnerükre, ki tudják elégíteni a másik vágyait és igényeit. Optimális esetben mindenki feltöltődve, fizikailag és érzelmileg kielégülve hagyja el a terepet. Ehhez azonban sok szempontból jóban kell lennünk magunkkal és partnerünkkel. Ha valahova hiba csúszik, a szex általában jelez, méghozzá valamilyen szexuális probléma, zavar "nyelvén". Természetesen nem minden szexuális probléma hátterében áll lelki tényező, az alábbiakban arról lesz szó, amikor igen.

Az önmagukhoz való viszonyunk fontos területe a saját testünkhöz való viszony. A jó szexhez ismernünk kell a saját testünket és az sem árt, ha jóban vagyunk vele. Roppant nehéz úgy átadni magunkat a szenvedélynek, ha közben a fenekünk, bicepszünk és egyéb testrészeink méretén aggódunk... Korábbi szexuális tapasztalataink nagyon sokat számítanak, a rossz tapasztalatokat sokszor nagyon nehéz átírni, ugyanakkor egy elfogadó partner segíthet legyőzni kezdeti szorongásainkat. Szex során előtérbe kerül a nemi szerepünkkel, nemi identitásunkkal való kapcsolatunk is, vagyis, hogy férfinak illetve nőnek érezzük-e magunkat, elfogadható-e számunkra ez az állapot, jól érezzük-e magunkat nőként illetve férfiként. A saját testtel és a nemi identitással kapcsolatos szorongások a szexuális problémák széles spektrumát okozhatják mindkét nemnél. Gondok lehetnek a vágy és a nemi izgalom kialakulásával, az orgazmus elérésével.

Bár a fogamzásgátlás különböző formáinak elterjedésével elvileg elvált egymástól a szexuális élet és a gyerekvállalás kérdése, tudatunk mélyén azért mindig ott van a teherbe esés, teherbe ejtés lehetősége, így a szexben az apasággal, anyasággal kapcsolatos érzések is megjelenhetnek. Az ezzel kapcsolatos szorongások (főleg ha tudattalanok) szintén okozhatnak problémákat. E problémák "célja", hogy megakadályozzák a fogamzást, vagyis ilyen tünet lehet a meddőség, amire orvosi magyarázatot nem találnak, nők esetében a vaginizmus (a hüvely izmainak összehúzódása, mely megakadályozhatja a behatolást), férfiaknál a magömlés elmaradása.

A szexben tükröződhetnek személyiségünk különféle jellemzői is. Például azok a férfiak, akik számára a teljesítmény kiemelkedően fontos, hajlamosak lehetnek a szexuális együttlétet is teljesítményhelyzetnek tekinteni, a teljesítményszorongás pedig sokszor okoz korai magömlést vagy akár impotenciát. Nőknél gyakran jelenik meg szexuális probléma, ha gondjaik vannak az elfogadás, befogadás területén, hiszen ez a női szexualitás egyik alapmotívuma. Önérvényesítési készségünk szintén jól megmutatkozik: ellentmondást nem tűrően irányítok az ágyban, elszenvedem a szexet, vagy kölcsönös egymásra figyelés mellett aktívan alakítom az együttlétet.

De talán kicsit túl hamar is ugrottunk az ágyba: sokat megtudhatunk önmagunkról, ha átgondoljuk, hogyan megyünk bele a szexuális együttlétbe, hogyan választunk partnert - ha bevonunk valakit is szexuális tevékenységünkbe. Csupa "egyéjszakás kalandunk" van? Nem hiszünk a házasság előtti szexben? Akárhogy is, választásaink tükrözik önértékelésünket, értékrendünket, világlátásunkat és a más emberekkel kapcsolatos feltételezéseinket. Minden férfi disznó, minden nő szajha, vagy alapvetően meg lehet bízni másokban?

Mindezek az egyéni, belső, úgynevezett intraperszonális tényezők voltak. Emellett azonban párkapcsolatunk jellegzetességei, problémái is megmutatkozhatnak a szexben. Az egyik párkapcsolati probléma, ami hosszabb távon mindenképp negatívan befolyásolja a pár szexualitását az, ha alá-fölérendeltség jellemző a párra, vagyis az egyik fél több hatalommal rendelkezik a másiknál. Ilyenkor a szexben is megmutatkozik ez a viszony, ami miatt hiányozni fog a kölcsönösség, spontaneitás, meghittség. A szex gyakran el is marad az ilyen kapcsolatokból, illetve az erősebb fél erejét demonstrálja. Ez utóbbi lehetőség már a bántalmazó kapcsolati mintázat részét képezi.

A szex, illetve annak megvonása gyakran fegyverré is válhat a kapcsolatban: az egyik fél a másik büntetése vagy irányítása céljából visszautasítja párja közeledését. A visszautasítás lehet nyílt, vagy "kifejleszthet" az adott fél valamilyen szexuális vagy egyéb testi problémát, mint amilyen a "klasszikus" fejfájás.

A jól működő szexuális kapcsolat érdekében nagyon fontos a partnerek összehangolódása, egymás "megtanulása", ami ugyanúgy kommunikációt igényel, mint bármilyen más életterület összehangolása. Általában a párra jellemző kommunikációs mintázat megjelenik a szexuális kommunikációban is - talán egy különbséggel. A szex korábban tabu-téma volt, ami mostanra már sokat lazult, mégis lehetnek még, akiket zavarba hoz, ha szexuális vágyaikról, szokásaikról kell beszélni. Egy bizalomteli kapcsolatban nyíltan elmondható és megmutatható, mi esik jól valakinek és mi nem, így az együttlétek nem egyre rutinszerűbbek, hanem egyre oldottabbak és kielégítőbbek lehetnek.

Az, hogy a szex "árulkodik", jól látszik a szexuális problémák miatt terápiába jelentkezők esetében: akár egyén, akár pár jelentkezik be, ritka az olyan eset, ahol csak a szexről kell, hogy szó essen. Sokkal gyakoribb, hogy néhány "rendezetlen ügyet" is el kell simítani. Így a terápiából többet nyerhetünk a jobb szexuális életnél: érettebb személyiséget, jobban működő kapcsolatot.

A szexualitás pszichológiájáról részletesen itt olvashat: https://www.psychologytoday.com/blog/evil-deeds/201405/the-psychology-sexuality

Ahogy a hétvégén böngésztem a netet, találtam egy cikket arról, mi az a 8 attitűd, ami krónikusan boldogtalanná tesz minket (1). Kis böngészés után találtam 7 olyan szokást is, ami ugyanezt eredményezi (2). Mindkét cikk amerikai "life coach"-októl származik, akiket mi itt Magyarországon leginkább a filmekből meg a youtube-ról ismerhetünk: megmondják, hogy legyünk sikeresek, miért nem voltunk eddig azok. És bár vannak fenntartásaim a műfajjal kapcsolatban, ezekben a felsorolásokban sok hasznosíthatót olvastam. Úgyhogy most kicsit egybegyúrom, kiegészítem az olvasottakat. Még nem tudom, nekem hány tippem lesz végül. :)

1. Élj ma! Az egyik cikk a múlton való tépelődést írja a boldogtalanság okának, a másik a jövővel kapcsolatos szorongásokat. És tényleg: vannak emberek, akik a múltjukban élnek, folyton a régi rossz döntések miatt tépelődnek, tűnődnek szerencsétlen jelenükön, amit múltbeli hibáik (esetleg a sors hibái) határoznak meg. És vannak azok, akik folyton valami cél felé tartanak, amit valahogy soha nem lehet elérni, de folyton keményen kell dolgozni rajta, "kicsit még meg kell húzni magunkat". Ebből talán már látszik is, mi a baj azzal, ha a múlt-jelen-jövő hármasból nem a jelenre tesszük a legnagyobb hangsúlyt. Természetesen jó, ha tudjuk, mit rontottunk el korábban - hátha legközelebb nem fogjuk. És természetesen kellenek célok, amikért küzdhetünk, de azért ne felejtsük el, hogy az életünk sok-sok mai napból áll össze! Azokból az élményekből, amit épp ma élek meg. Az emlékek ezekből lesznek. És mindig lesznek újabb és újabb céljaink, vágyaink. Nem valószínű, hogy eljön a tökéletes megelégedettség állapota fogyasztói társadalmunkban... Na, azt hiszem, ezt túl is magyaráztam.

2. Ne irigykedj! A krónikusan boldogtalanok általában "ügyesen" megválasztják, kihez és miben hasonlítsák magukat. Mindig találhatunk olyanokat, akikhez képest a mi helyzetünk rosszabb és mindenkiben találhatunk valamit, amit elirigyelhetünk. De ugyanígy nyilván rengeteg emberhez képest jobb a helyzetünk és lehet, hogy akit irigyelünk anyagi helyzetéért, az rettenetesen érzi magát mondjuk a házasságában. Egyébként az irigység nagyon destruktív érzelem. Rombolja a kapcsolatokat, ugyanis nem csak az van benne, hogy vágyom a másik valamijére, hanem rosszindulatot is jelent a másik felé, amiért ő meg rendelkezik azzal a dologgal. Magyarul: nem tudom szeretni azt, akit irigyelek. És egyébként miért is irigyelünk valakit? Leginkább azért, mert mélyen azt gondoljuk, hogy mi nem tudunk hozzájutni valamihez, amire vágyunk. De vajon biztos, hogy nem?  

3. Az élet és a habos torta. A boldog emberek tudják, hogy az élet időnként kemény, ilyenkor összeszedik minden erejüket és a problémamegoldásba fektetik. A boldogtalan emberek úgy gondolják, az élet kemény. Pont. Ők áldozatok, akik küszködnek, de valójában több energiát fektetnek a panaszkodásba, illetve a nehézségek számbavételébe, mint a problémamegoldásba.

4. A félig teli(?) pohár. Közhely, hogy minden helyzetnek, választásnak van előnye és hátránya. Hibát pedig mindenben és mindenkiben lehet találni. A krónikusan boldogtalanok hihetetlen energiákat tudnak arra áldozni, hogy mindenben megtalálják a hibát. Egy projekt során csak azt látják, hogy mi minden hiányzik még a befejezéshez, kevésbé vannak tudatában, hogy mi minden van már kész, mi működik rendben. Ugyanígy kapcsolataikban is hajlamosak lesznek a konfliktusokra, ellentétekre figyelni, nem a működő területekre.

5. Megbízhatatlan mások. Természetesen a naivitás nem célravezető a kapcsolatokban, de a nyitottság mások felé és az alapvető bizalom igen. Az alapvető bizalmatlanságot megérzik az emberek és ők is másképp viszonyulnak hozzánk. A pozitív hozzáállás "ragályos": sokkal több jó kapcsolatra, segítőkészségre számíthatunk másoktól, ha bizalomtelien közeledünk feléjük.

6. Az irányítás kényszere. A boldog emberek dolgoznak céljaik elérésén, de tudják, hogy bármikor közbejöhet valami, ami miatt módosítaniuk kell terveiket. A boldogtalan emberek előre igyekeznek minden lehetőségre felkészülni - ez azonban általában döntésképtelenséghez és cselekvésképtelenséghez vezet. Szomorú vagy sem: nem tudunk mindent kontroll alatt tartani. Viszont bízhatunk abban a képességünkben, hogy le fogunk tudni küzdeni minden akadályt, ami elénk kerül.

7. Mesélj a sikereidről! Nagyban segíti, hogy a dolgokat sötéten lássuk, ha folyton elmeséljük másoknak, milyen nehézségekbe ütköztünk, milyen problémákkal küzdünk, vagyis ha folyton panaszkodunk. Ez saját figyelmünket is a negatívumokra irányítja, akkor meg ugyan miért is ne éreznénk magunkat rosszul? Természetesen nem az állandó "dicsekvés" a cél, de nyugodtan meséljük el azokat a jó vagy vicces helyzeteket is, amikbe keveredtünk. A másokkal töltött idő is jobb lesz, ha nem kell folyton sajnálni minket.

8. Merj hibázni! A krónikusan boldogtalanokra gyakran jellemző a perfekcionizmus. Lehet, hogy ezt nem is kéne ennél jobban megmagyarázni. Hiszen ki vagy mi tökéletes? De ha ez az elvárásom, szinte mindig mindenben és mindenkiben csalódni fogok. Ez pedig elég lelombozóan hangzik... 

9. Számolj a sikerrel! Az embereket általában be lehet sorolni két csoport valamelyikébe: sikerkeresők vagy kudarckerülők. Na vajon kik a boldogabbak? A különbség nyilván az, hogy egy kihívást jelentő helyzet előtt azt nézi valaki, mit nyerhet a dologból, vagy hogy milyen akadályok állnak előtte, milyen baja származhat az esetleges kudarcból. A kutatások érdekes különbséget tártak fel e két csoport között. Ha előre meg kellett ítélni, vajon hogy fognak teljesíteni egy feladatban (például 10 dobásból hányszor sikerül kosarat dobniuk), a sikerkeresők elég pontosan saccolnak, míg a kudarckerülők vagy jóval kevesebbet, vagy jóval többet mondanak, mint a valódi teljesítményük lesz. Ez azért érdekes, mert így aztán a sikerkeresők elégedettek magukkal a feladat végén, a kudarckerülők viszont nem. Vagy csalódottak, hogy mégsem teljesítettek olyan jól, mint gondolták, vagy bár többet teljesítettek, mint gondolták, de azt gondolják, ez nem nagy ügy, hiszen alacsonyra tették a lécet, azt bárki átugrotta volna. Röviden: nagyon fontos, hogy tisztában legyünk képességeinkkel, mit várhatunk magunktól, akkor fogjuk tudni jól belőni céljainkat és így folyamatosan elégedettek lehetünk magunkkal.

Nos, úgy tűnik, nekem 9 pontot sikerült összeszednem. És az egész lényege az, ami már korábbi posztjaimban is szerepelt: nem a helyzetünk határozza meg, hogyan érezzük magunkat, hanem az arról való vélekedéseink. Boldog embereket a világon bárhol lehet találni - ahogy boldogtalanokat is. Tehát nem az anyagi helyzettől, családi állapottól, nemtől, lakóhelytől, stb. függ, mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben. Ez sokkal jobban rajtunk múlik, mint gondolnánk. Ez nem jelenti azt, hogy könnyű változtatni és elkezdeni úgy gondolkodni önmagunkról és a világról, hogy jobban érezzük magunkat. De nem árt, ha a boldogságunkért való felelősséget magunknak tulajdonítjuk.

1: https://www.psychologytoday.com/blog/communication-success/201502/8-negative-attitudes-chronically-unhappy-people

2: http://www.huffingtonpost.com/tamara-star/7-habit-of-chronically-unhappy-people_b_6174000.html

Az Egyesült Királyságban 2015. március 1-jén az önsértés-tudatosság napját tartották. Ottani statisztikák szerint minden ötödik 15 éves végez önsértést. Az önsértésnek számos formája van a fizikai sérülések, fájdalom okozásától a túlzott alkohol- és drogfogyasztásig. Korábban a borderline személyiségzavar egyik tünetének tekintették, mostanra felvetődött, hogy különálló kórképként szerepeljen a diagnosztikai rendszerben. Az biztos, hogy a legtöbb borderline beteg végez önsértést, az kérdéses azonban, hogy minden önsértő 15 éves kamasz borderline személyiségzavarral rendelkezik-e.

A borderline személyiségzavar súlyos nehézséget jelent a kliens számára életvitelében. Jellemző az identitászavar - az illető bizonytalan önképével, szexuális orientációjával, hosszú távú céljaival, értékrendjével kapcsolatban. Olykor ezt a bizonytalanságot nem éli meg, hanem különböző helyzetekben viselkedése ellentmondó anélkül, hogy ezt észlelné. Érzelmileg instabil, inkább a depresszív, szorongó hangulat, illetve a belső üresség megélése a jellemző. Gyenge az önkontroll, ami megjelenhet lobbanékonyságban, drog- és alkoholproblémákban, túlevésben, stb. Közeli kapcsolatokat nehezen tartanak fenn, állandó figyelmet követelnek, ugyanakkor megijednek a valódi intimitástól és ilyenkor eltaszítják a másikat. Sokszor öngyilkossággal fenyegetőznek, öngyilkossági kísérletek is előfordulnak. Kialakulásának hátterében nagyon gyakran tárható fel (főleg szexuális) bántalmazás, illetve korai kötődési problémák. A személyiségzavarok általában nem kezelhetők gyógyszerrel, több éven át tartó pszichoterápia hozhat megoldást. A borderline személyiségzavarra több speciális terápiát is kidolgoztak - Kernberg az áttétel-központú terápiát, Linehahn a dialektikus viselkedésterápiát.

Ebből a leírásból látható, hogy ez nagyon súlyos probléma - személy szerint remélem, hogy nem minden ötödik 15 éves szenved személyiségzavarban... Sokunk számára talán érthetetlen, mi késztet valakit arra, hogy vagdossa a karját, vagy hogy cigarettát nyomjon el a combján. A Guardian idéz két fiatalt, akik hosszú éveken át végeztek önsértést.

Lucy 13 évesen kezdte, miután brutálisan megerőszakolták. Az erőszakról nem mert beszélni senkinek, attól félt, nem hisznek neki. Ez sajnos nagyon gyakori probléma - akár családon belül zaklatnak valakit, akár máshol, nem mernek szólni. Lucy félelme mellett ennek legfőbb oka a szégyen. Az erőszakon átesettek önmagukat tisztátalannak, romlottnak érzik, sokszor vétkesnek érzik magukat a történtek miatt. Különösen nehezíti a helyzetet, ha nem szorosak a családi kötelékek, nem elég erős a bizalom a szülők (vagy legalább az egyik szülő) felé.

Lucy így fogalmazott önsértésével kapcsolatban: "Ha minden problémát odabent tartasz, olyan, mintha belül sikítanál. Ahogy megvágod vagy megégeted magad, a fájdalom fizikaibbá válik. Olyan, mintha kiengednéd a sikolyt."

Az önsértés hátterében nagyon gyakran tárható fel iskolai zaklatás - fizikai vagy verbális bántalmazás. Egy fiú, aki 11 éves korától végzett önsértést úgy fogalmazott, hogy a bántalmazás miatt fizikailag és lelkileg zsibbadtnak érezte magát, akkor érezte, hogy él, amikor fizikai fájdalmat okozott magának.

Saját fiatal klienseim is arról számoltak be, hogy olyan nagyfokú feszültséget éltek át, ami másképp elviselhetetlen volt a számukra. Sokszor nem is tudták megfogalmazni, pontosan milyen érzés volt ez, illetve nehezen tudták megmagyarázni, honnan jöhetett az érzés. Tehát a kimondhatatlanság, megnevezhetetlenség és érthetetlenség az, ami igazán kezelhetetlenné teszi az érzéseket, ami miatt a bonyolult lelki fájdalmat egyszerű testi fájdalommá kell alakítani.

Számomra érdekes kérdés, hogy miért terjedt el az önsértés az utóbbi talán 10-15 évben? Valószínűleg társadalmi változásokat okolhatunk, a nagyobb szabadságot, ami a biztos korlátok hiányához vezethet, mondhatjuk, hogy az emo irányzat modellt nyújt, az interneten több helyen "népszerűsítik" az önsértést. Az is biztos, hogy a kamaszkor az intenzív érzések időszaka. De hogy miért okoz problémát ennyivel több kamasznak az intenzív érzések elviselése?

Személy szerint nem tudom a választ, arra viszont van tippem, hogyan előzhető meg a kamaszkori önsértés: az "elég jó gyerekkorral", ahol a gyereknek mindig meg kell küzdenie a korának megfelelő érzelmi nehézségekkel. Csecsemőként mondjuk azzal, hogy néha várni kell 10 percet az anyára, ha nincs nagy baj; óvodásként azzal, hogy nem lehet mindent megkapni a boltból; kisiskolásként azzal, hogy fekete pontot kell hazavinni, aminek nem örülnek. Ha pedig nagyobb baj van, számíthat arra, hogy szülei segítenek megbirkózni a helyzettel.

Az önsértés-tudatosság napjának célja felhívni a figyelmet azokra a fiatalokra, akik szenvednek. Nem csak a figyelmet akarják felkelteni - bár megjegyezném, az se véletlen, ha valaki magára akarja vonni a figyelmet... Az önsértés mögött általában nincs öngyilkossági szándék, ezzel együtt segítségre lehet szüksége ezeknek a fiataloknak. Lehet, hogy csak arra, hogy megkérdezzék tőlük, hogy érzik magukat. Hátha el tudják mondani. Szavakkal. Nem pedig tettekkel.

Lucy történetét ebben a cikkben olvastam: http://www.theguardian.com/lifeandstyle/2015/feb/28/self-harm-is-not-just-attention-seeking-self-harm-awareness-day