Bár az önámítás szóban szerepel az "ön", magunkra utaló kifejezés, mégis sokkal könnyebben "diagnosztizálunk" másokat ezzel a problémával. Másokat mindig kicsit nagyobb távolságból szemlélünk, így kívülről könnyebb meglátni bizonyos dolgokat, ráadásul másokat kevésbé fontos egy bizonyos módon látnunk. Amikor önmagunkat ámítjuk, ezt általában azért tesszük, hogy elfogadhatónak lássuk magunkat vagy helyzetünket.

Az önámítás számos formát ölthet, például a pszichológiában elhárító mechanizmusoknak nevezett lelki működések formáját. Az elhárítások célja, hogy megvédjék az ént a számára elfogadhatatlan érzésektől, gondolatoktól, tudástól. Az önámítást végezhetjük akár tudatosan is, például úgy döntünk, hogy egy ideig nem foglalkozunk egy problémával, tagadjuk annak létezését önmagunk előtt. Az elhárító mechanizmusok azonban tudattalan folyamatok, melyek átmenetileg segíthetik alkalmazkodásunkat a nehéz helyzetekhez, de ha túl sok helyzetben alkalmazzuk őket, vagy túl hosszan, az aláássa lelki egészségünket. Bizonyos elhárító mechanizmusokat érettebbnek tartunk, amik jobban segítik az alkalmazkodást, míg mások éretlenek és megnehezítik életünket. Az alábbiakban néhány gyakori elhárítást sorolok fel, a primitívektől az érettebbek felé haladva.

1. Tagadás. A legegyszerűbb megküzdési mód. Nincs probléma. Nem vagyok alkoholista, csak néha iszom. Nem is fáj, mikor megüt a párom, úgyhogy ez igazán nem nagy ügy.

2. Hasítás. Több változata létezik. Az egyik változatban a kellemetlen emlékkel kapcsolatos érzést lehasítjuk az emlékről. Így lehet például teljesen semleges, gépies hangon beszélni korábban átélt traumákról. Hogy hova lesz az érzés? Egy idő után általában valamilyen tünet formájában jelentkezik (pl. depresszió, pánikbetegség). A hasítás másik módja, hogy az élményeket jó és rossz kategóriába rendeljük. Egy másik ember vagy csodálatos és tökéletes, vagy elviselhetetlen, borzalmas alak. A hasítás "mesterei" képesek ugyanazt az embert hol így, hol úgy szemlélni, anélkül, hogy ez ellentmondást keltene bennük.

3. Projekció. A saját elfogadhatatlan érzésemet valaki másra vetítem. Nem én vagyok önző, hanem mindenki más. Vagy a Béla. 

4. Reakcióképzés. Az eredeti érzést az ellentétébe fordítom, mert az elfogadhatatlan lenne. Például egy nem kívánt gyermekkel kapcsolatos negatív érzései helyett egy anya szeretheti túlzottan a gyereket (természetesen vannak nem kívánt gyerekek, akiket aztán tényleg szeretnek szüleik). A szeretet "nem valódisága" ott érhető tetten például, hogy az ilyen anyák számára "tilos" haragudni a gyerekre - az túlságosan hasonlít az eredeti érzésre.

5. Elfojtás. Az elviselhetetlen élményt (például egy traumát) az egyén kiszorít a tudatából. A tagadástól az különbözteti meg, hogy az elfojtás inkább az elfelejtéshez hasonlít.

6. Racionalizáció. Jól megmagyarázom, miért úgy jó minden, ahogy van. Igaz, hogy a párom már háromszor megcsalt, de ő tényleg csak engem szeret igazán, nem tehet róla, hogy azok a nők úgy rátapadtak.

7. Intellektualizáció. Úgy távolodok el a kellemetlen érzéstől, hogy gondolati síkra terelem, elemzem a helyzetet.

8. Szublimáció. Az elfogadhatatlan késztetésnek társadalmilag elfogadható formát talál a személy - továbbra is tudattalanul. Például egy szadista hajlamokkal bíró ember lehet kiváló sebész vagy hentes.

9. Elaboráció. Az elfogadhatatlan érzést az illető tudatosítja magában és feldolgozza. Ez lenne a cél.

Az elhárító mechanizmusokat valamennyien alkalmazzuk, de nem mindegy, hogy melyiket milyen gyakran. Közös bennük, hogy céljuk énünk védelme, azonban minél primitívebb az elhárító mechanizmus, amivel gyakran élünk, annál nagyobb a veszélye, hogy személyiségfejlődésünk megrekedt. Az önámítás szélsőséges helyzetekben életmentő lehet, a hétköznapokban azonban akadályozza azt, hogy cselekedjünk, változtassunk önmagunkon és helyzetünkön. A jó önismeret azt jelenti, hogy tisztában vagyunk működésmódjainkkal és az egyszerű elhárításokra nincs szükségünk a mindennapokban, mivel el tudjuk fogadni magunkban, ami elfogadható és megváltoztatjuk azt, ami nem.