Feszültségek fokozódása a pandémiában

Személyiségünkből, élethelyzetünkből adódóan különböző mértékben, de mindannyian érezzük, hogy a koronavírus megjelenése és az ezzel kapcsolatban elrendelt korlátozások kihívások elé állították megküzdési képességeinket több fronton. 

Komoly kihívást jelent, hogy a koronavírussal kapcsolatban folyamatos a bizonytalanság. A tudomány igyekszik minél előbb hiteles információkkal szolgálni, de a járvány minden fázisában számos ellentmondó információval találkozunk. Eleinte főleg azzal kapcsolatban, mennyire is veszélyes ez a vírus, mennyire is fertőző. Kicsivel később az országok különböző módon kezdték el kezelni a helyzetet a teljes elzárkózástól a minimális változtatásokig terjedő skálán. Ennek megfelelően az emberek is elhelyezkedtek a skálán a "stay at home" mozgalom szélsőséges formáitól a vírustagadásig tartó spektrumon, e csoportok éles vitákba is bocsátkoztak különböző helyzetekben és fórumokon. Majd a vakcina megjelenésével továbbra sem lehet biztosra menni: hatékonyak-e az oltóanyagok, melyik a jobb, ártalmas-e valamelyik, chip-eket ültetnek-e belénk, ha beadatjuk az oltást és a többi.

Egy másik mindannyiunkat érintő stresszfaktor, hogy a korlátozásokkal csökkent a társas kapcsolatok aktív ápolásának lehetősége, illetve bizonyos szabadidős elfoglaltságokról is le kellett mondani. Mindkét terület (mások érzelmi támogatása és a rekreaációs tevékenységek) jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy a hétköznapokban bennünket érő stresszekkel megbirkózzunk - ehelyett most új megoldásokat kellett találni.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a COVID járvány és az emiatt bevezetett korlátozások megnövelték meglevő feszültségeinket és új stresszforrásként is szolgáltak. A stressz növekedése pedig bizonyos csoportok számára különösen veszélyes lehet. 

Isabella Aquila és munkatársai (2020) azt vizsgálták, mennyiben járul hozzá az öngyilkossági veszélyhez a Covid-19. Mivel még nem állt rendelkezésükre kellő mennyiségű adat,  véleményük statisztikailag nem teljesen alátámasztott, de úgy vélik, a pandémia növeli a kockázatot azokra nézve is, akik korábban is rizikócsoportba tartoztak, és mások számára is. E kutatók szerint a járványhoz kapcsolódó öngyilkosságok rizikófaktorai a társas kapcsolatok szűkülése, a fertőzéstől, illetve a vírus terjesztésétől való félelem, a gazdasági bizonytalanság, az, hogy nem tudjuk hozzátartozóinkat meglátogatni a kórházban, akik közül lehet, hogy van, aki életét is veszti, a háztartáson belüli erőszak fokozódása, a szerhasználat intenzívebbé válása és a lelki egészségvédelmi szolgáltatásokhoz való hozzáférés korlátozódása.

David Gunnel és munkatársai (2020) úgy gondolják, a járvány mentális egészségre való hatásai tovább is tarthatnak majd a járványügyi helyzet rendeződésénél.

Figyeljünk egymásra!

Mindezeket mérlegelve fontos, hogy ebben az időszakban a szokásosnál is jobban odafigyeljünk családtagjainkra, barátainkra, ismerőseinkre, hogy észrevegyük, ha bajban vannak.

A legfőbb figyelmeztető jelek a következők:

• arról beszél, hogy megöli vagy megsérti magát
• sokat beszél vagy ír a halálról, meghalásról
• eszközöket (pl. fegyver, gyógyszer) keres, amikkel végrehajthatná az öngyilkosságot.
  
  

Ezek a jelek még veszélyeztetőbbek, ha

• a személynek hangulatzavara van (pl. depresszió vagy bipoláris depresszió),
• alkoholfüggő,
• korábban már kísérelt meg öngyilkosságot elkövetni, vagy
• a családjában (baráti környezetében) történt már öngyilkosság.

Kevésbé egyértelmű, de fontos figyelmeztető jel, ha valaki reménytelenné válik, a kilátástalanság érzését kommunikálja, elmondja, hogy sötéten lát mindent és nem is reméli, hogy ez valaha még jobbá válhat. A komoly hangzlatingadozás szintén veszélyjelnek számít, különösen, ha úgy látjuk, ismerősünk megváltozott, zárkózottabbá és ingerültebbé vált.

A legfontosabb, hogy az öngyilkossági veszélyt mindig komolyan kell venni! Ha valaki öngyilkos gondolatokról számol be, feltétlenül tegyünk lépéseket afelé, hogy biztonságban legyen és szakszerű segítséget kapjon. 

Öngyilkossági veszély esetén elérhető segítség

Akut veszély esetén hívhatjuk a mentőt, aki a legközelebbi krízisközpontba illetve pszichiátriára szállítja a veszélyben levőt. 

Bármely pszichiátriai osztály azonnal felveszi az öngyilkossági szándékról beszámoló személyt.

Hívhatjuk a lelki segélyszolgálatokat: 

Országos Lelkisegély Szolgálat: 116-123

Kék Vonal: 116-111

Ifjúsági Lelkisegély: 137-00

Élet Lelki Elsősegély Szolgálat: 06 (80) 505-505

Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat: 06 (80) 205-520

Bántalmazott Nők Segélyvonala: 06 (80) 505-101

Délután Az Idős Emberek Segélyvonala: 06 (80) 200-866

Menhely Alapítvány: 06 (1) 338-4186

 A stressz kezeléséhez, hangulati, szorongásos problémák rendezéséhez vegye igénybe szakember segítségét is!

www.mindenteren.hu

Forrás: Patrick, W. L. (2020) Stop Suicide: Spot Emotionally Deadly Symptoms of COVID-19. URL: https://www.psychologytoday.com/us/blog/why-bad-looks-good/202008/stop-suicide-spot-emotionally-deadly-symptoms-covid-19

Aquila, Isabella, Matteo Antonio Sacco, Cristoforo Ricci, Santo Gratteri, Ludovico Montebianco Abenavoli, Antonio Oliva, and Pietrantonio Ricci. 2020. “The Role of the COVID-19 Pandemic as a Risk Factor for Suicide: What Is Its Impact on the Public Mental Health State Today?” Psychological Trauma: Theory, Research, Practice, and Policy, COVID-19: Insights on the Pandemic’s Traumatic Effects and Global Implications, 12 (S1): S120–22. doi:10.1037/tra0000616.

[iii] Gunnell, David, Louis Appleby, Ella Arensman, Keith Hawton, Ann John, Nav Kapur, Murad Khan, Rory C. O’Connor, and Jane Pirkis. 2020. “Suicide Risk and Prevention during the COVID-19 Pandemic.” The Lancet Psychiatry 7 (6): 468–71. doi:10.1016/S2215-0366(20)30171-1.

Éjszakánként - különböző gyakorisággal - a legtöbben mozizunk. Nem, ennél több történik, történeteknek válunk részeseivé, amik a valóságban nem történtek meg. Az emberiséget a kezdetektől foglalkoztatta, mi történik velünk, amikor álmodunk, elhagyja-e a lelkünk a testünket, mit jelentenek az olykor furcsa, máskor rémisztő, megint máskor - sajnos jóval ritkábban - vágyainkat teljesítő álmaink. Van-e közük a valósághoz? A korábbi tapasztalatainkból építünk fel történeteket? Vagy a jövőt láthatjuk előre?

Az álmok iránti tudományos érdeklődés és kapcsolódó kutatások a 20. században bontakoztak ki. Legkorábban Freud foglalkozott az álmok jelentésével. A pszichoanalízis kidolgozásakor kezdetben az álmokat tekintette a tudattalanba vezető "királyi útnak". Úgy vélte, az álomképek szimbólumok, melyek elfojtott vágyaink, indulataink kivetülései, az úgynevezett álommunka által "finomított", az álmodó számára elfogadhatóvá tett módon. Például harcolhatunk álmunkban saját indulatainkkal, haragunkkal egy vad kutya képében. Az álmok célja Freud szerint az elfojtott indulatok feszültségének levezetése, illetve a vágyteljesítés - ezek azok a szerencsés álmok, amikor álmunkban rengeteg pénzt nyerünk, felkeltjük érdeklődésünk tárgyának figyelmét, stb. Freud a pszichoanalízisben később az álomfejtéssel szemben inkább a szabad asszociáció módszerét tette elsődlegessé (amikor az analizáltnak ki kell mondania bármit, ami csak az eszébe jut), ezzel együtt a freudi álomfejtés eszköztárát a mai napig sokan alkalmazzák.

Freuddal párhuzamosan Jung is foglalkozott az álmok szimbólumaival. Szerinte az álmok megoldatlan érzelmi problémáinkat mutatják meg, személyiségrészeink működésének kiegyensúlyozatlansága jelenik meg bennük. Jung a személyes tudattalanunk mellett az úgynevezett kollektív tudattalan létét is feltételezte, egy olyan közös lelki tartományét, amiben valamennyi ember osztozik. Ennek megfelelően az álomelemzés során az álomban megjelenő tartalmakat kétféleképpen értelmezi: a szimbólumoknak van kollektív jelentése, ami mindenki számára közös, például az állatok általában különféle érzéseket jelképeznek, a kör forma (sok más jelentés mellett) a teljességet, stb. Emellett pedig természetesen van a szimbólumoknak személyes jelentősége, ami csak az álmodó élettörténetének, tapasztalatainak ismeretében érthető meg. Jung az álmok elemzését mindig elsődleges fontosságúnak tekintette a terápiás munkában. Az elemzés során fontos, hogy az álom szereplői jelképezik önmagukat is, azonban valamennyi álomszereplő az álmodó személyiségének egy-egy aspektusát is képviseli. Vagyis ha valaki egy erősen promiszkuis szereplővel álmodik például, az az ő hasonló vágyait jelképezi. Ha gyilkos üldözi az álomban, akkor a saját személyiségében meglevő romboló indulatok, ki nem fejezett agresszió jelenhet meg, vagy például valamivel kapcsolatos bűntudat, szorongás.

A klasszikus pszichodinamikus elméletek után az agykutatás területéről is érkeztek magyarázatok az álmok funkciójával kapcsolatban. 1977-ben Hobson és McCarley azt állította, hogy az álom az alvás REM (gyors szemmozgással járó) szakasza során random módon keletkező agyi impulzusok eredménye, az agy az eredetileg értelem nélküli impulzusokat úgy értelmezi, mintha azok külső ingerekből származnának, így álomképeket szervez belőle. Hobson ugyanakkor azt is gondolta, hogy mégsem szükségszerűen értelmetlenek az álmok, mivel kreatív termékek is születhetnek álmunkban, például egy probléma megoldása, amin napközben tűnődtünk (pl. Paul McCartney állítása szerint a Yesterday című dal dallamát megálmodta).

1983-ban Crick és Graeme egy újabb megközelítést publikált. Úgy vélték, a REM fázis alatt az agy "offline" módban a napközben összegyűlt információt szervezi és tárolja, a felesleges információt pedig "kiveti" magából - ebbe a folyamatba "pillant be" szerintük időnként az álmodó.

Hasonló gondolatot követ Wamsley és Stickgold - szerintük az agy éjjel gyakorolja a napközben tanultakat, ismétel, hogy a szükséges asszociációk, kapcsolatok jobban kiépüljenek.

Az evolúciós megközelítés szerint is gyakorlunk éjszaka. A Wisconsin egyetemen végzett kutatásban patkányokat akadályoztak meg abban, hogy alvásuk során REM fázisba kerüljenek, majd a túlélési készségeket igénylő teszthelyzetekbe hozták őket - amin a patkányok elbuktak. Elképzelhető, hogy az ember is alkalmazkodását segítő készségeket gyakorol álmodás közben.

Revonsuo álomnaplók elemzése során azt találta, hogy sokkal gyakrabban álmodunk rosszat, mint jót - évente 300-1000 rossz álomról számoltak be a kutatásban részt vevők. Revonsuo ebből arra következtetett, hogy ez evolúciós előnyt jelentett korábban: azok az őseink, akik éjjel többet gyakorolták a veszélyek felismerését illetve az azokra adható reakciókat, sikeresebben küzdöttek meg azokkal mindennapjaik során.

2011-ben a Berkley Egyetem kutatócsoportja érdekes kutatást végzett: a résztvevőknek megrázó képeket mutattak, majd a kísérleti csoportot nem hagyták jól aludni, míg a kontrollcsoportot igen. Másnap megmutatták ugyanazokat a képeket a kísérleti személyeknek. A kísérleti csoport tagjai erősebb reakciót (szívritmus, bőrellenállás) adtak, mint azok, akik alhattak egy jót. Ebből a kutatócsoport arra következtetett, hogy az alvásnak, és különösen az álmoknak szerepe van abban, hogy megküzdjünk a minket ért traumákkal.

Tudományosan egyelőre nincs döntő érv egyik vagy másik álomelmélet mellett. Pszichológiai munkám során én azt tapasztalom, hogy jól lehet az álmokkal dolgozni. Akár random képeket látunk éjjel, akár valóban elfojtott érzéseink, konfliktusaink jelennek meg az álmokban, az értelmezés során mindenképpen jelen vagyunk gondolatainkkal, érzéseinkkel. Az álom megbeszélése közben különböző emlékek idézhetők fel, korábbi és jelenlegi kapcsolatok elevenednek meg, kerülhetnek esetleg más megvilágításba. Hadd hozzak egy példát. Egy fiatal fiú teljesítményhez és beilleszkedéshez kapcsolódó szorongásos problémák miatt járt hozzám. Az egyik álmában egy olyan fát látott, amiben ahogy közelebb ment, látta, hogy rengeteg darázs él. A beszélgetés során felvetettem, hogy a darázs önmagában általában kevésbé veszélyes, de kellemetlen, szúrós állat, olyasmit jelképezhet, mint számos kisebb bosszússág. Erről eszébe jutottak iskolai élményei, mindazok a dolgok, amik osztálytársai viselkedésével kapcsolatban zavarják. Tovább kérdezve, hogy máskor is él-e még meg hasonló érzéseket, el tudtunk jutni addig, hogy megfogalmazza, szülei gyakran túlságosan is óvó-védő, féltő hozzáállása is gyakran kelt benne indulatokat. A fiatalember alapvetően tökéletesnek látta szüleit és nagyon igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Az álomban megjelenő érzések mentén haladva kimondhatóvá váltak azok a számára korábban elfogadhatatlan indulatok, amik így szorongásos tünetekhez járultak hozzá.

Hogy a darazsakkal valóban azért álmodott-e, mert azok az elfojtott haragot jelképezik? Valószínűleg sosem fog kiderülni. Viszont az álomképhez kapcsolódó érzéseket követve sikerült új irányba terelni a beszélgetést, a fiú számára korábban nem megfogalmazható érzéseket és gondolatokat kimondani.

Az álmaink végigkísérik életünket. Sokszor érezhetjük őket tehernek, mikor szívdobogással ébredünk az éjszaka közepén egy rémálomból, de mégis segítségünkre vannak, akár önmagukban is az idézett kutatások szerint, de különösen, ha megpróbáljuk megérteni, miről is álmodunk, mert közelebb juthatunk ahhoz a tudáshoz, hogy kik is vagyunk, melyek az elfogadható és nem elfogadható személyiségrészeink. És ha megismertük árnyékos oldalunkat, esélyt kapunk arra, hogy azt valamilyen konstruktív módon beépítsük a személyiségünkbe, jungi fogalommal élve előrébb lépjünk az individuáció, az önmagunkká válás útján. Múltbeli tapasztalataink hatnak jelenlegi kapcsolatainkra, érzéseinkre, a jövőnk azonban - legalábbis reményeim szerint - nem teljes mértékben determinált. Belső világunk megismerésével lehetőséget kapunk arra, hogy az "automatikusan lefutó programok" helyett új viselkedéseket próbáljunk ki, új, vagy addig háttérbe szorított tulajdonságainknak engedjünk teret. A tudás hatalom. Az önmagunkról való ismeret hatalmat ad jövőnk alakításához.

Gyakran kérdezik meg tőlem kliensek, ismerősök és ismeretlenek, hogy mitől több, jobb, vagy egyáltalán más pszichológussal beszélgetni, terápiába menni, mint a barátokkal beülni egy sör mellett "kibeszélni magunkat". A kérdés jogos, hiszen mindkét esetben emberek ülnek egymáshoz aránylag közel és beszélnek - a hasonlóság tehát nyilvánvaló. De mi akkor a különbség, és megéri-e a különbség, hogy pénzt is adjunk érte? Mitől működik a terápia?

 A pszichoterapeuta másképp hallgat

Több filmben szerepel humorforrásként, hogy a terapeuta a kliens háta mögött éppen alszik, olvasgat, vagy épp ott sincs, mert kiugrott uzsonnázni, míg a kliens élete drámáit ismerteti. A terapeuta aktivitása (vagyis, hogy mennyit beszél egy-egy ülésen) függ az általa képviselt irányzattól és a személyiségétől, de valóban többet hallgat, mint a barátunk tenné a kocsmában. Fontosabb talán viszont az, hogy hogyan hallgat, hogyan figyel a másikra.

Figyeli egyrészt, hogy konkrétan mit mond a másik személy, és hogy az éppen milyen érzelmi állapotban van. Hogy ez az érzelmi állapot mennyire felel meg annak, amit az elmesélt tartalom alapján várnánk (pl. mosolyogva beszél-e egy közeli hozzátartozó haláláról). Természetesen nincs kőbe vésve, milyen helyzetben hogyan kell érezni magunkat, de ha az érzés eltér az "átlagostól", a sokaknál tapasztalhatótól, arról érdemes lehet beszélni, megérteni.

Emellett a terapeuta azt is folyamatosan figyeli, őbelőle milyen érzéseket vált ki a másik. Érzéseket természetesen mindnekiből kiváltunk, a különbség, hogy ezt a terapeuta folyamatosan tudatosítja is magában és felhasználja arra, hogy a klienssel együtt megértsék, hogyan működnek a kapcsolatai. Hiszen a terápiás kapcsolat is kapcsolat, ott helyben is felmerülnek azok az érzések, amik más helyzetekben, más emberekkel előfordulnak - legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Amitől pedig a terapeuta képessé válik arra, hogy meghatározza, milyen érzést vált ki belőle a másik, és hogy ez mennyire a másik viselkedésén múlik, mennyire pedig a saját személyiségén (pl. tényleg sértegeti őt a kliens, vagy csak ő maga hajlamos sértőnek megélni sok mindent), az a hosszú önismereti út, amit be kell járnia a terapeutává válás során. A pszichoterapeuták általában legalább 250 óra önismereti terápiára kötelezettek - ez ugye heti 1 üléssel számolva körülbelül 5 év.

A pszichoterapeuta szkeptikus

A "szkeptikus" szónak talán negatív a felhangja és szinte szadistának is tűnik a terapeuta, amikor aláássa például azt a korábbi elképzelésünket, hogy a párkapcsolati problémáinkért kizárólag a másik a felelős. Ha úgy tetszik, tapasztalatai alapján kételkedik abban, amit mondunk. Nem abban, hogy őszinték vagyunk, hanem, hogy pontosan látjuk a helyzetet. A pontosítás pedig általában fájdalmas, ámde annál hasznosabb. Például ha a problémáink miatti felelősséget másoknak "adjuk", mi tehetetlenné válunk, ami végülis kényelmes álláspont ("Mit tehetnék?"). Másrészt azért csak jobb érzés, hogy van választási lehetőségünk, hogy tehetünk azért, hogy jobban érezzük magunkat, jobban működjenek a kapcsolataink, elégedettebbek legyünk az állásunkkal, stb.

Egyébként a terapeuták - szerencsénkre - az olyan állításokkal szemben is szkeptikusak, hogy a kliens egy rakás szerencsétlenség, nincs számára semmi remény, a helyzet soha nem lesz jobb. Kételyeiket igyekeznek a kliens számára is nyilvánvalóvá tenni, hogy ő is alaposabban vizsgálja meg, mi alapján jutott erre a következtetésre, nem lehetséges-e, hogy mégsem ennyire szörnyű a helyzet.

A pszichoterapeuta feltétel nélkül elfogad, empatikus és hiteles

Nagyon fontos, hogy a terápia olyan közegben történik, ahol a kliens tettei nem esnek erkölcsi ítélet tárgyává. A terápiában részesülő személy fokozatosan megélheti, hogy minden kimondható, nem kell szégyenkeznie, a terapeuta egyetlen törekvése az lesz, hogy minél pontosabban megértsék, miért tette ezt vagy azt a páciens. Nem azt kutatják, ez helyes-e, hanem azt, hogy ez volt-e a legjobb megoldás az adott helyzetben; hogy valójában nyert vagy veszített a kliens ezzel a tettével. (Természetesen ha a kliens például arról számol be, hogy gyilkosságot tervez, és ennek alapja is van, azt a terapeuta nem fogja feltétel nélkül elfogadni, hanem lépéseket tesz a bűncselekmény megelőzése érdekében, amit közöl is a kliensével.)

A terapeuta empatikus - méghozzá megfelelő mértékben. A terápiához megfelelő mértékben, nem a barátsághoz, vagy egy üzleti vállalkozáshoz. Ez azt jelenti, hogy ráhangolódik a kliens érzésire, megfogalmazza azokat a maga és olykor a kliens számára, de nem kerül ő is ugyanabba az érzelmi állapotba. Ha például a kliens kétségbeesik egy előtte álló nehéz helyzet (például állásinterjú) miatt, a terapeuta ezt megérti, de ő maga nem esik kétségbe. Vagy ha a kliens zokog az ülésen, mikor egy közeli hozzátartozója haláláról beszél, a terapeuta megérti ezt az érzést, de ő maga nem fakad sírva. Ha ezt tenné, az aligha segítené a hozzá fordulót...

A terapeuta hiteles, vagyis őszinte az érzéseivel kapcsolatban. Vagyis ha a kliens rákérdez, hogy utálja-e őt a terapeuta és a terapeuta az elmesélt események után tényleg táplál rossz érzéseket, akkor ezt meg fogja fogalmazni a kliens számára. Elmondja például, hogy ezt valóban rossz volt hallania, de ez csak egy apró adalék a kliensről alkotott képében, ami a számos elmesélt történet és a közösen eltöltött idő alapján alakult ki benne. Mert senki nem csak jó tulajdonságokkal rendelkezik, de egy érett kapcsolatban a másik negatív tulajdonságaival is tisztában vagyunk, elfogadjuk őt ilyennek. A terápia persze nem áll meg itt: segít a kliensnek abban, hogy változtatni tudjon azokon a tulajdonságain, viselkedési módjain, amik megnehezítik a mindennapjait, kapcsolatait.

A pszichoterápiának célja van

Míg a kocsmai sörözésnél ritkán fogalmazunk meg célt, a pszichoterápia ezzel kezdődik. Terapeuta és kliens hosszan átbeszéli, mit szeretne elérni a kliens, hova szeretne eljutni, min szeretne változtatni. A jól kitűzött cél az egész terápia alatt iránytűként szolgál, ennek rendelődik alá az alkalmazott módszer, a célhoz vezető út. A terapeuta és a kliens szerződést köt egymással és ha úgy tűnik, elakadt a közös munka, ide térnek vissza. Mi is volt az eredetileg kitűzött cél? Hol tartanak ehhez képest? Hol tévedhettek el? Gondos mérlegeléssel meg lehet találni a kiutat, vagyis az előre vezető utat.

Ahogy azt Irwin Yalom neves pszichoterapeuta szokta mondani a klienseinek, a terápia olyan, mint egy színházi próba, ami az életre készít fel bennünket. Vagyis a terapeuta és a kliens kapcsolata is valóságos, hiszen ott vannak, érzéseket táplálnak egymás iránt, kommunikálnak egymással, de speciális kapcsolat is, aminek a dolga, hogy segítse a klienst abban, hogy változni tudjon, valamint dolga még, hogy befejeződjön, ha a kitűzött célt sikerült elérni. A barátokkal, kollégákkal, párral folytatott kommunikáció és kapcsolat pedig lehetőleg minél tovább kísér minket életünk során, gazdagítva és színesítve azt.

Kép forrása: http://www.lelkititkaink.hu/pszichologus.html

"Nem a halál az, amitől az embernek félnie kellene, hanem az, hogy soha nem kezd el élni."

(Marcus Aurelius)

A félelem az egyik legalapvetőbb érzelem és eredetileg túlélésünket segíti. Jól tesszük például, ha nem merünk leugrani egy nagyon magas szikláról, vagy ha gyorsan másfelé indulunk, ha távolról meglátunk egy oroszlánt. Azonban amikor a félelmeink veszik át az irányítást az életünk fölött, biztosan nem a számunkra legjobb döntéseket hozzuk meg. Hogyan is befolyásolja döntéseinket a félelem?

A félelem mindig a dolgok rossz oldalára koncentrál. Jó felkészülésnek tűnhet egy új helyzetre, ha végiggondoljuk, mi a legrosszabb, ami történhet. Új munkahely? Kirúgnak 2 hét után, mert alkalmatlan vagyok. Első randi? Biztos rém unalmas és kínos lesz. Ha azonban mindig csak a legrosszabbat gondoljuk el, egy idő után azt hisszük, ez a legvalószínűbb, ami történik. Így pedig igazán feleslegesnek tűnik bármibe is belefogni - úgyse lesz jobb semmi, nem igaz? Hát nem!

A félelem nem engedi, hogy jól átgondoljuk a dolgokat. A félelem általában azonnali cselekvést követel. Ez jól is jön, ha üldöz a mamut, de ha egy bonyolult döntést kell hozni, mondjuk, hogy hová fektessük be megtakarításainkat, nem biztos, hogy az első impulzusunk a leghelyesebb. 

A félelem döntésképtelenné tehet. A másik változat az előző témára, mikor viszont örök rágódásban maradunk a lehetőségek között. Miért? Mert természetesen mindennek van hátránya. És ha a hátrányokra koncentrálok, nehéz választani, hogy melyik rossz legyen.

A félelem arra késztet, hogy elkerüljünk minden újat vagy ismeretlent. Az új és ismeretlen dolgok természetesen kockázatosak. Annál is inkább, mert mivel ismeretlen, nem tudjuk irányítani. Ez probléma is, ha valaki folyton külső dolgokat akar kontrollálni és "nem éri be" önmaga irányításával. Ha én kiszámítható vagyok önmagam számára, nem kell félnem attól, hogy egy új helyzettel nem birkózok meg.

A félelem beszűkít minket. A félelem azt tanácsolja, hogy ne mosolyogjunk idegenekre, ne fejtsük ki a véleményünket mások előtt, ne kérjünk előléptetést, ne hívjuk el azt a lányt randira. Ha a félelmünknek adjuk át a gyeplőt, valószínűleg az ágyban fogunk kucorogni a paplannal a fejünkön.

A félelem elnyomja az intuícióinkat. Sok jó döntéshozó állítja, hogy a megérzéseire hallgat. A félelem azonban egész testünkben jelen van, hangosan kiabálva, mi mindent ne csináljunk, így esélye sincs annak a belső hangnak, ami egyéb érzéseinkből táplálkozik és segítene eligazodni a világban.

Mit tehetünk akkor a félelem ellen? A legfontosabb, hogy felismerjük, ha döntéseinkben túl nagy teret engedtünk eddig az aggodalomnak. Jól dönteni akkor tudunk, ha magabiztosnak, határozottnak, energikusnak, nyugodtnak érezzük magunkat. Próbáljuk tehát elhallgattatni a félelmeket, hogy más hangokat is meghalljunk.

Ha ez nem megy ilyen egyszerűen, érdemes szakember segítségét kérni. Amíg valaki egyfolytában a veszélyforrásokat kutatja, nem marad ideje kiteljesedni, élvezni az életet, nem tudja kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Vegyük át az irányítást a félelemtől és tuszkoljuk vissza megfelelő helyére: legyen a helyzetekben megjelenő érzelmeink egyike. Ne az egyetlen.

Forrás:

https://www.psychologytoday.com/blog/focus-forgiveness/201505/is-fear-calling-the-shots

Bár az önámítás szóban szerepel az "ön", magunkra utaló kifejezés, mégis sokkal könnyebben "diagnosztizálunk" másokat ezzel a problémával. Másokat mindig kicsit nagyobb távolságból szemlélünk, így kívülről könnyebb meglátni bizonyos dolgokat, ráadásul másokat kevésbé fontos egy bizonyos módon látnunk. Amikor önmagunkat ámítjuk, ezt általában azért tesszük, hogy elfogadhatónak lássuk magunkat vagy helyzetünket.

Az önámítás számos formát ölthet, például a pszichológiában elhárító mechanizmusoknak nevezett lelki működések formáját. Az elhárítások célja, hogy megvédjék az ént a számára elfogadhatatlan érzésektől, gondolatoktól, tudástól. Az önámítást végezhetjük akár tudatosan is, például úgy döntünk, hogy egy ideig nem foglalkozunk egy problémával, tagadjuk annak létezését önmagunk előtt. Az elhárító mechanizmusok azonban tudattalan folyamatok, melyek átmenetileg segíthetik alkalmazkodásunkat a nehéz helyzetekhez, de ha túl sok helyzetben alkalmazzuk őket, vagy túl hosszan, az aláássa lelki egészségünket. Bizonyos elhárító mechanizmusokat érettebbnek tartunk, amik jobban segítik az alkalmazkodást, míg mások éretlenek és megnehezítik életünket. Az alábbiakban néhány gyakori elhárítást sorolok fel, a primitívektől az érettebbek felé haladva.

1. Tagadás. A legegyszerűbb megküzdési mód. Nincs probléma. Nem vagyok alkoholista, csak néha iszom. Nem is fáj, mikor megüt a párom, úgyhogy ez igazán nem nagy ügy.

2. Hasítás. Több változata létezik. Az egyik változatban a kellemetlen emlékkel kapcsolatos érzést lehasítjuk az emlékről. Így lehet például teljesen semleges, gépies hangon beszélni korábban átélt traumákról. Hogy hova lesz az érzés? Egy idő után általában valamilyen tünet formájában jelentkezik (pl. depresszió, pánikbetegség). A hasítás másik módja, hogy az élményeket jó és rossz kategóriába rendeljük. Egy másik ember vagy csodálatos és tökéletes, vagy elviselhetetlen, borzalmas alak. A hasítás "mesterei" képesek ugyanazt az embert hol így, hol úgy szemlélni, anélkül, hogy ez ellentmondást keltene bennük.

3. Projekció. A saját elfogadhatatlan érzésemet valaki másra vetítem. Nem én vagyok önző, hanem mindenki más. Vagy a Béla. 

4. Reakcióképzés. Az eredeti érzést az ellentétébe fordítom, mert az elfogadhatatlan lenne. Például egy nem kívánt gyermekkel kapcsolatos negatív érzései helyett egy anya szeretheti túlzottan a gyereket (természetesen vannak nem kívánt gyerekek, akiket aztán tényleg szeretnek szüleik). A szeretet "nem valódisága" ott érhető tetten például, hogy az ilyen anyák számára "tilos" haragudni a gyerekre - az túlságosan hasonlít az eredeti érzésre.

5. Elfojtás. Az elviselhetetlen élményt (például egy traumát) az egyén kiszorít a tudatából. A tagadástól az különbözteti meg, hogy az elfojtás inkább az elfelejtéshez hasonlít.

6. Racionalizáció. Jól megmagyarázom, miért úgy jó minden, ahogy van. Igaz, hogy a párom már háromszor megcsalt, de ő tényleg csak engem szeret igazán, nem tehet róla, hogy azok a nők úgy rátapadtak.

7. Intellektualizáció. Úgy távolodok el a kellemetlen érzéstől, hogy gondolati síkra terelem, elemzem a helyzetet.

8. Szublimáció. Az elfogadhatatlan késztetésnek társadalmilag elfogadható formát talál a személy - továbbra is tudattalanul. Például egy szadista hajlamokkal bíró ember lehet kiváló sebész vagy hentes.

9. Elaboráció. Az elfogadhatatlan érzést az illető tudatosítja magában és feldolgozza. Ez lenne a cél.

Az elhárító mechanizmusokat valamennyien alkalmazzuk, de nem mindegy, hogy melyiket milyen gyakran. Közös bennük, hogy céljuk énünk védelme, azonban minél primitívebb az elhárító mechanizmus, amivel gyakran élünk, annál nagyobb a veszélye, hogy személyiségfejlődésünk megrekedt. Az önámítás szélsőséges helyzetekben életmentő lehet, a hétköznapokban azonban akadályozza azt, hogy cselekedjünk, változtassunk önmagunkon és helyzetünkön. A jó önismeret azt jelenti, hogy tisztában vagyunk működésmódjainkkal és az egyszerű elhárításokra nincs szükségünk a mindennapokban, mivel el tudjuk fogadni magunkban, ami elfogadható és megváltoztatjuk azt, ami nem.

Sokan érkeznek terápiába, mert magányosnak érzik magukat, ami érhetetlen számukra, mivel mindent elkövetnek, hogy másoknak örömet szerezzenek. Figyelmesek, segítőkészek, mégis azt kell megélniük, hogy minden igyekezetük ellenére (vagy épp azért...) mások távolságot tartanak tőlük.

Elvileg logikus gondolatmenetnek tűnik, hogy ha rengeteg szeretetet, törődést adok másoknak, én is azt kapom majd másoktól, így "hasznos befektetésnek" tűnik a kapcsolatokra szánt energia. Hol van akkor a hiba?

Nos, alapvetően ott, hogy ha valaki folyton és mindenkivel hihetetlenül önzetlen és előzékeny, azt mások nem érzik őszintének, illetve nyomasztóvá válik, ha valaki folyton kedves velünk. Hosszabb távon a sok szívesség bűntudatot kelt, hogy én nem teszek a másikért annyit. És mivel a bűntudatot nem szeretjük, igyekszünk távol tartani magunkat azoktól az emberektől, akik kiváltják ezt belőlünk.

Ezzel együtt a legtöbben szoktunk kedvesek lenni másokkal, nem mindenki esik túlzásba és temeti mélyre a saját igényeit és vágyait. A megfelelési vágy születésünktől fogva túlélésünket segíti: az újszülött kiszolgáltatott környezetének, gondozói segítségére szorul, így hasznos készség számára, ha "meg tudja kedveltetni magát" szüleivel. Az egyik első "lecke", hogy mosolyogni jó, mert az felkelti a baba szükségleteit kielégítő személy figyelmét, kiváltja gondoskodó viselkedését. És valóban. Ahogy a csecsemőkutatások eredményeképp egyre többet tudunk a babákról, egyre világosabb, milyen aktívan vesznek részt a gondozóval való kapcsolat alakításában már a kezdetektől.

Jó esetben a babának nem kell sokat "kepesztenie" azért, hogy szeressék, az jár neki "csak úgy". Jelzéseit a környezet érti és figyelembe veszi, spontán gesztusait szívesen fogadja. Néha azonban nem ez a helyzet, néha csak bizonyos viselkedések elfogadhatók a szülő számára - például a kedves, mosolygós, önalávető hozzáállás. A gyerekek többsége remek alkalmazkodásból - kialakítják a kapcsolatoknak azt a modelljét, ahol ők mindig a másik kedvére próbálnak tenni. És ez akkor, abban a környezetben hatékony stratégia is lehet. Csakhogy a felnőtt kapcsolatok már nem így működnek. Az egészséges személyiségfejlődés során az egyén egyre jobban felismeri és meg tudja fogalmazni igényeit, kapcsolataiban egyensúlyt tud tartani a saját és a másik igényeinek érvényesülése között.

Akik túlzott megfelelést elváró környezetben nőnek fel, sokszor minden kapcsolatukat erre a mintára alakítják: ugyanannyira meg akarnak felelni párjuknak, kollégáiknak, barátaiknak mint egykor szüleiknek. Csakhogy ez a feljebb említett okok miatt hosszú távon nem sikerül. Egyébként a kóros mértékben megfelelni vágyók maguk sem kedvelik a hozzájuk hasonlóan mindig másokért tevőket...

Általában igaz, hogy ha különféle kapcsolatainkban nagyon hasonló módon viselkedünk, az személyiségfejlődésünk elakadására utal, az érett személyiség ugyanis rugalmas és alkalmazkodó. Ha azt vesszük észre, hogy mi mindig ugyanabban a cipőben járunk, éljünk a gyanúperrel, hogy változtatnunk kellene. Ha ez egyedül nem megy, a terápia segíthet, hogy azonosítsuk elakadásunk okait és továbblépjünk.

Forrás: https://www.psychologytoday.com/blog/meaningful-you/201504/the-problem-people-pleasing

A pszichoterápiáról sokan gondolják, hogy bármilyen problémával is megy oda az ember, rövidesen a kora gyerekkori élményeiről lesz szó. Nos, a feltételezés nem teljesen alaptalan, mivel nagyon sok pszichés problémát legkorábbi élményeink alapoznak meg, ugyanakkor e korai tapasztalatok nem a múlt lezárt tokjában ücsörögnek, hanem jelenlegi közeli kapcsolatainkban elevenen működnek. Következésképp a múlt feltárása segít megérteni, miért úgy viselkedünk, ahogy, változtatni viszont a jelenben lehet.

A kötődéselmélet kidolgozója, John Bowlby szerint a kötődés eredeti funkciója, hogy a gondozó közelségét biztosítsa, mivel a csecsemő egyedül életképtelen lenne. A gyerekek úgy egy éves korukra kialakítják fontos kapcsolataik "belső munkamodelljét", vagyis stabilizálódik a fejükben egy elképzelés arra vonatkozóan, mire számíthatnak a számukra fontos személyektől, az ő egyes viselkedéseikre hogyan válaszol a másik. Általában elmondható, hogy a kötődési stílusok "ellenállnak az időnek", vagyis az egy éves korban megfigyelhető kötődés nagyon nagy valószínűséggel változatlan marad a gyerekkor során, sőt, a későbbi párkapcsolatunkban is hasonló módon kötődünk társunkhoz és a gyerekeinkhez való kötődésünket is erősen befolyásolja saját korai kötődésünk.

Mary Ainsworth az Idegen Helyzetek elnevezésű kísérletével 3+1 csoportba tudta sorolni az egyévesek kötődési viselkedését. Maga a vizsgálat abból áll, hogy a csecsemők anyjukkal játszanak egy szobában. Kicsit később csatlakozik hozzájuk egy idegen, majd az anya feltűnés nélkül kimegy. Az anya visszajön, szükség esetén megvigasztalja a babát, az idegen kimegy, majd az anya is kimegy, a baba egyedül marad. Ezután előbb az idegen jön be, próbálja megnyugtatni a csecsemőt, majd visszatér az anya. A bonyolult ki-be járkálás lényege valójában az anyával való újratalálkozás, illetve, hogy ekkor hogyan reagál a baba. A biztonságosan kötődő gyerekek az anya jelenlétében bátran fedezik fel környezetüket és ismerkednek az idegennel, távollétében feszültek és örülnek visszatérésének. A bizonytalan kötődési stílusnak két típusát találták a kutatók: az elkerülő és az ambivalens kötődést. Az elkerülő kötődési stílusba sorolt gyerekek esetén úgy tűnt, nem sok vizet zavar számukra, ki jön, ki megy, eljátszottak a szobában. Későbbi vizsgálatok során ugyanakkor kiderült, hogy ők is feszültek az anya nélkül (növekedik szívritmusuk vagy egyéb stresszre utaló élettani mutatójuk), csak ezt nem látni rajtuk. Az ambivalens módon kötődők az anya jelenlétében is kissé szorongók, nem olyan bátrak az új helyzettel és idegen személlyel való ismerkedésben, hangosan ellenzik anyjuk távozását, ugyanakkor visszatérésének sem örülnek egyértelműen: odaszaladnak, de aztán ellökik maguktól, nehezen megnyugtathatók.

A +1 csoportot azok a gyerekek alkották, akiket nem tudtak besorolni egyik előző kategóriába sem, őket dezorganizált kötődésűnek nevezték el. Az ő viselkedésük furcsa volt, néha "lefagytak", ringatózással, esetleg önmaguk ütögetésével próbálták magukat nyugtatni az anya távollétében, az anya visszatérésekor pedig vagy megközelítették az anyát és nem mozdultak, vagy a földre buktak.

A kötődési stílusok természetesen nem véletlenszerűen alakulnak ki. Az Egyesült Államokban a gyerekek 65%-a biztonságosan kötődik, 21% elkerülő, 14% ambivalens. Más kultúrákban ettől kissé eltérnek a számok (például Németországban több az elkerülő, Japánban a bizonytalan kötődési stílusú gyerek), de a kategóriák megtalálhatók. (Ez a statisztika a dezorganizált kötődési stílust nem vette számításba.) Az egyes kötődési stílusokra jellemző a szülői viselkedésmód is. A biztonságosan kötődő gyerekek szülei érzelmileg elérhetők, megfelelően reagálnak a gyermek jelzéseire, igényeire. Az elkerülő gyerekek szülei általában kevéssé reagálnak a gyerek érzelmeire, illetve elutasítóak, ha a gyerek intenzív érzéseket fejez ki. Lehetnek elhanyagolók, de az is lehet, hogy félig-meddig tudatosan tanítják gyereküket arra, hogy ne tulajdonítson nagy jelentőséget érzéseinek ("Ugyan már, katona dolog."). Az ambivalens kötődésű gyerekek szülei nincsenek "finoman hangolva" a gyerek jelzéseire, olykor egy darabig figyelmen kívül hagyják a gyerek igényeit, máskor saját igényüknek megfelelően foglalkoznak vele (például nem a gyerek aktuális aktivitási szintjének megfelelő intenzitású játékba kezdenek).

A későbbi lelki egészség szempontjából a biztonságos kötődést tartják a legjobb útnak, de az elkerülő és ambivalens kötődéssel jellemezhető személyek körében sem gyakoribb a pszichés probléma. E három kötődési stílust valójában sikeres alkalmazkodásnak nevezhetjük: az elkerülő gyerek megküzd a szülő nagyobb érzelmi távolságával, az ambivalens gyerek pedig fel tudja kelteni kevésbé ráhangolódott gondozója figyelmét. Más kérdés, hogy később például a párkapcsolatban esetleg már kevésbé hasznos ez a stratégia... Komolyabb nehézséget jelez azonban előre a dezorganizált kötődési stílus. E stílus esetén valójában nincs stratégia, a gyerek azt éli meg, hogy a szülő az ő számára kiszámíthatatlan. Ilyen kötődési stílus jellemzi a bántalmazott gyerekeket, akikkel korábbi bejegyzésemben foglalkoztam. Ami jobban meglepte a kutatókat, hogy előfordult ez a kötődési stílus nem bántalmazó szülőknél is. További vizsgálódások során az derült ki, hogy ezekben a megmagyarázhatatlan esetekben a szülők maguk voltak traumatizáltak és traumájukat nem dolgozták fel. A szülő és gyermekének interakcióját rögzítő videó felvételek másodperc töredékeire lebontott elemzése során derült ki, hogy e szülők arcán egy-egy pillanatra rémisztő vagy rémült arckifejezés jelent meg. E szülők gondban vannak a mentalizálás képességével, aminek szerepét itt írtam le részletesen.

A múltunk tehát nem marad a múltban, a jelenben számunkra fontos személyek egy-egy mondata, mozdulata felidézheti korai élményeinket és annak megfelelően reagálunk rá. Erre gyanakodhatunk, akárhányszor számunkra is meglepően hevesen reagálunk valamire. Az, hogy a régi mintázatok újra és újra megelevenednek, veszélyforrás jelenlegi kapcsolatainkra nézve, de egyben órási lehetőséget is jelent. Így ugyanis szükség esetén újraírhatjuk azt, amit elsőre nem sikerült jól megírni. 

Kép forrása: http://www.fotkyfoto.hu/fotok-kepek/ido-spiral(23691458)/

"Valójában az idő az ember egyetlen tőkéje, ennek elvesztegetését engedheti meg magának a legkevésbé."

Thomas Edison

A technika fejlődésével sok minden egyre hatékonyabbá válik, ami azonban azzal is jár, hogy egyre gyorsabban zajlanak az események, egyre több dolog történik párhuzamosan, az ember pedig úgy érzi, állandóan rohan és valójában semmire sincs ideje. Ma a stresszkezelés egyik első lépésének a hatékony időgazdálkodás kialakítását tartjuk. Azonban vigyázat! Az időgazdálkodási módszerek elsőrendű célja nem az, hogy még többet tudjunk dolgozni, hanem, hogy teljesebbé tegyük életünket és védjük egészségünket!

Az alábbiakban összegyűjtöttem néhány ötletet, hogyan spórolhatunk időt magánéletünk számára.

1. Határozzuk meg a fontossági sorrendet! A javasolt kategóriák: sürgős-fontos, nem sürgős-fontos, sürgős-nem fontos, nem sürgős-nem fontos. A nem fontos dolgokat akár el is hagyhatjuk. Viszont a nem sürgős, de fontos dolgok számára tervezzünk be időpontot! Gondoljuk át néha hosszú távú céljainkat, ezeket bontsuk le éves, havi, heti szintre. Ilyen a kapcsolatok ápolása, személyes fejlődés, egészségünk fenntartása például a rendszeres szűrővizsgálatok látogatásával.
2. Csökkentsük az elvesztegetett időt a fölösleges vagy fölöslegessé vált) elfoglaltságok leépítésével, illetve nemet mondással, delegálással
3. A ritka, de fontos eseményeknél írjuk le, mit csináltunk jól vagy rosszul, jegyzeteinket tegyük el legközelebbre.
4. Az üvegnyak effektus: egy kulcsszemély valamiért nem dönt, és ezzel számtalan embert akadályoz. Ha Ön ez a személy, ne halogasson, ha Ön áldozat, szekálja, kényeztesse, emlékeztesse az illetőt, ne hagyja annyiban!
5. Ne vigyen haza munkát! Ez talán lehetett volna az első pont is…
6. Legyen rend az íróasztalon! A zsúfolt íróasztal akadályozza a koncentrációt, frusztrációt kelt. Rendezés: azonnal elintézendő / később elintézendő / elolvasandó. Nap végén ürítse le teljesen, a vackokat tegye a polcra/fiókba/szekrénybe.
7. Tegye lehetővé a koncentrációt, zárjon ki mindent, ami akadályozza!
8. Levelezés: egy levelet csak egyszer olvasson. Ha csinálni kell vele valamit, tegye meg azonnal, vagy törölje a levelet.
9. Adjon magának határidőt minden feladatra!
10. Iratgyűjtők. Sok vékony helyett inkább kevés kövérebb.
11. Minden „jobb lett volna, ha” mondatot változtasson „legközelebb így lesz” mondatra.
12. Készítsen listákat a napi tennivalókról (előtte pillantson a „Célok” listára). Tervezzen!
13. „Szellemi rövidzárlat” – mi a gond? Információhiány? Járjon utána! Fölösleges a feladat? Beszélje meg valakivel, ha teheti. Nem tud belekezdeni? Először csak az első lépésre koncentráljon! Fárad vagy? Lazítson 5-10 percet!
14. Szabaduljon meg minden fölösleges (papír)munkától és papírtól! A papírok ¾-e kidobásra való. Ne feledje, a kutya után az ember legjobb barátja a papírkosár.
15. Ha az élete múlna azon, hogy fele idő alatt végezzen az adott feladattal, milyen egyszerűsítéseket tenne?
16. Mindig legyen felkészülve, hogy a kényszerű várakozás idejét kihasználja (pl. szakmai olvasnivaló a telefonra letöltve, ötletek lejegyzése).
17. Ha lehet, ne legyenek befejezetlen ügyei. „Tedd meg még ma.”
18. Védje a hétvégéket, és feltöltődéssel töltse őket. Felfrissülve és feltöltődve sokkal hatékonyabban tud dolgozni is.

Kép forrása: http://www.dumblittleman.com/2008/04/better-time-management-through-better.html

Az utóbbi időben a pszichológiai témájú oldalakat mintha elárasztották volna a nárcisztikusokkal foglalkozó írások. Nincs olyan nap, hogy ne botlanék bele valami olyasmi címbe, hogy "Honnan tudhatod, ha a párod nárcisztikus?", "X tipp, hogyan kezeld a nárcisztikusokat", "X+1 tipp, hogyan ne neveljünk nárcisztikust". Vajon miért lettünk ennyire megszállottjai a témának?

Egyszerű megoldásnak tűnik a válasz, hogy a nárcizmus lényege éppen az, hogy csodálatot, érdeklődést váltson ki minél több emberből. A nárcisztikus személyek általában karizmatikusak, érdekesek, sokszor sikeresek. Ez azonban mindig is így volt, úgyhogy valami "aktuálisabb" magyarázatot kell keresni.

Mi lehet az napjainkban, ami rezonál a nárcizmussal? Jeremy Sherman cikkében azt írja, hogy a technológia olyan irányba fejlődik, hogy egyre jobban kielégítse vágyainkat - amint kigondolom, mit szeretnék, már meg is születik az azt lehetővé tevő applikáció. Más emberek azonban nem "idomulnak" ennyire vágyainkhoz, így őket címkézzük nárcisztikusnak, amivel már meg is magyaráztuk, miért boldogulunk velük olyan nehezen. A hiba az ő gépükben keresendő. Mi szegény áldozatok vagyunk csupán.

Azt gondolom, ez alapvetően igaz, de én még egy réteggel lejjebb ásnék. A jelenlegi nyugati értékrend az egyéni eredmények és igények köré szerveződik. Bár egyre több szó esik arról, hogy csapatmunkára van szükség, de aki vállalati szférában dolgozik aligha vitatkozna azzal, hogy ez csak részben igaz. Valóban együtt kell működni egyes projektekben, de közben kemény versengés zajlik, mivel valójában a vállalatok (és a világ) az egyéni teljesítményt díjazzák. Arról nem beszélve, mennyi taposásra, de legalábbis egyéni képességeink csillogtatására van szükség egy állás megszerzéséhez vagy az előléptetéshez. És itt vissza is értünk a nárcisztikusokhoz. Ők ugyanis jól adják el magukat, általában jól érvényesülnek, első benyomásra általában nagyon szimpatikusak.

Egyébként azzal, hogy valaki nárcisztikus, önmagában nincs gond. Legtöbbünkben van valamennyi nárcizmus, ami enyhe formájában magabiztosságot, önmagunkkal való elégedettséget, elismerés iránti igényt jelent. Bizonyos szakmákra jellemző a magasabb nárcizmus - a politikusok mellett például az orvosokra vagy pszichológusokra is. Közös ugyanis ezekben a szakmákban, hogy képviselői azt gondolják, kicsit jobbak (ügyesebbek, okosabbak) másoknál, így ezeknek a másoknak a segítségére lehetnek. Rendben, a politikusokra talán ritkán gondolkodunk segítőként... Baj a nárcizmussal mindenesetre akkor van, ha nagyon sok jut belőle valakinek; annyi, hogy ne férjen el mellette az empátia és az érzelmek megélésének képessége. Ekkor ugyanis olyan emberrel találjuk szemben magunkat, aki saját céljai elérése érdekében manipulál, önmaga fontossága hangsúlyozása érdekében megaláz, olykor bántalmaz másokat.

Felmerül a kérdés, vajon több nárcisztikus személy él-e ma köztünk mint korábban. Bár talán helyesebb kérdés lenne, hogy nőtt-e nárcizmusunk szintje. Nem olvastam vonatkozó statisztikákat, de logikusnak tűnik, hogy igen, mivel a magabiztosság, ambiciózusság ma nagyra értékelt tulajdonságok. Hogy ebből következik-e, hogy a patológiás mértékben nárcisztikus személyek száma is megnőtt-e, nem tudom. Az biztos, hogy most szeretjük rásütni másokra a bélyeget, abban látni kapcsolati problémáink gyökerét, hogy a másik "egy nárcisztikus". Lehet, hogy tényleg az, de foglalkozzunk inkább magával a problémával. Ha a főnökünk folyton megaláz, akkor az önérvényesítési (vagy az új-munkahely-találó...) képességünkkel, ha bántalmazó kapcsolatban élünk, akkor az önvédelmi képességünkkel, tegyük biztonságossá körülményeinket. Általánosságban is igaz: amíg mások hibáit keressük a saját megoldásaink helyett, nem sokat haladunk...

Kép forrása: http://pszicho.oldalunk.hu/site.php?sd=pszicho&page=m_TfzJggDJ

Érezte már úgy, hogy olyasmit vágnak a fejéhez, amihez voltaképp semmi köze? Volt már, hogy majd' felrobbant valami miatt, ami logikusan nem is tűnt annyira bosszantónak? Akkor találkozott már a mentalizáció csődjével.

A mentalizáció azt jelenti, hogy gondolkodunk saját és mások érzéseiről, gondolatairól annak érdekében, hogy megértsük viselkedésüket. Például ha valaki vöröslő fejjel ordibálva közelít felém, nem arra számítok, hogy meg akarja kérdezni, mennyi az idő. Jól működő mentalizációs képesség esetén meg tudom mondani, éppen hogy érzem magam és általában az érzés indokát is tudom. Dühös vagyok, mert az ismerősöm késik a találkozónkról. Boldog vagyok, mert imádom a tengert és épp a partján ülök. Nem hangzik valami bonyolult dolognak, ugye? Pedig sokak számára az.

Minden pszichés probléma esetén számolnunk kell a mentalizáció zavarával, persze különböző súlyossággal. Az Agymenőkből ismert Sheldon Cooper az univerzumot legtöbbünknél sokkal jobban érti, ugyanakkor az emberi kapcsolatok terén jól látható nehézségekkel küzd. Ennek oka, hogy Sheldon karaktere autisztikus, az autizmus pedig a mentalizáció súlyos sérülésével jár - e személyek szinte teljesen képtelenek megérteni mások érzéseit. A Francis Underwood-hoz hasonlóan antiszociális személyiségzavarban szenvedőknek szintén gondot okoz a mentalizáció, de másképp: ők jól meg tudják jósolni mások viselkedését, reakcióit, akár érzéseit, azonban nem érzik át ezeket az érzéseket, azaz jól "olvassák" a másikat, de valódi empátiára nem képesek.

E két állapotban tehát a mentalizációs képesség súlyosan sérült, azonban ez nem feltétlenül okoz szenvedést a Sheldonoknak és Franciseknek, inkább a környezetüknek... A borderline személyiségzavarban szenvedőknél azonban más a helyzet. Ők e képesség hiányosságai miatt nagyon nehezen boldogulnak saját érzéseik szabályozásával és kapcsolataikkal. Korábbi bejegyzésemben érintettem már a borderline szeméyliségzavart, aminek főbb tüneteit (identitászavar, érzések és indulatok szabályozásának zavara, közeli kapcsolatok fenntartásának súlyos zavara) magyarázza a rossz mentalizáció. A borderline személy belső feszültséget él át, de nem tudja ezt "felcímkézni", azaz megnevezni, hogy pontosan milyen érzést él át éppen, még kevésbé van ötlete, honnan támadt ez az érzése. Egy jellemző beszélgetés egy terápiás ülésből:

Kliens: Álltam a tükör előtt és láttam, hogy mennyire csúnya vagyok. És jött megint az az érzés, nem tudom, miért, és akkor muszáj volt megvágnom magam.

Terapeuta: Mi történt mielőtt bement a fürdőszobába? Ki mit csinált?

Kliens: Én ültem a szobámban, anyám meg a nappaliban tévézett az új pasijával.

Terapeuta: És mit érzett akkor az anyjával kapcsolatban?

Kliens: Haragudtam rá, hogy nem foglalkozik velem. Mióta ez a pasija van, folyton csak rá figyel, rám meg soha.

De ennél "hétköznapibb" kórképeknél is megfigyelhetők a mentalizáció problémái. A depressziósok például gondolkodnak ugyan saját és mások érzéseiről, de azt negatív szűrőn keresztül teszik. "Nagyon magányos vagyok, mert senki nem figyel rám, a kollégám is csak azért állt szóba velem, mert muszáj, amúgy unalmasnak tart engem, mint mindenki más." 

A mentalizáció sérülésének oka többféle lehet. Az autizmus esetében biológiai okokat feltételezünk - kimutatható bizonyos agyi területek eltérő működése. Az antiszociális személyiségzavarnak úgy tűnik, szintén van genetikai háttere. A többi esetben azonban főleg a korai kapcsolatoknak van szerepe. A mentalizáció egészséges fejlődéséhez a babáknak szükségük van egy másik személyre, aki megérti érzelmi állapotaikat és visszatükrözi azt nekik, méghozzá olyan módon, hogy a baba lássa, hogy most az ő érzését tükrözik éppen, nem pont ugyanazt az érzést éli át a felnőtt. Ez azt jelenti például, hogy ha egy kisgyerek megijed valamitől, az anya mondja, hogy "jajj, de megijedtél, de semmi baj" és ezt megfelelő metakommunikációval kíséri, nem pedig ő is frászt kap. Utóbbi esetben a gyerek azt fogja hinni, hogy érzései "ragályosak". Jó esetben a gyermek be tudja építeni magába az érzések kezelését, magától is tudni fogja, épp mit érez és egyre jobban meg fogja tudni nyugtatni magát.

Különösen káros a mentalizáció fejlődésére, ha a gyermeket bántalmazzák. Ekkor ugyanis a gyerek nem saját érzéseinek tükörképét kutatja a bántalmazó lelkében, hanem a felé irányuló fenyegetést. Így a bántalmazó lelkét a gyerek jól érti, sajátját azonban nem, így érzéseit sem tanulja meg szabályozni. A bántalmazás azt is akadályozza, hogy a gyerek átvegye mások látószögét. Egyrészt azért, mert a fontos másik látószögében ellene irányuló ártó szándék van, ami igen kellemetlen látószög, másrészt, mert a bántalmazó szülő maga sem mentalizál, így gyermekét sem tudja erre tanítani. Ha a szülő mentalizálna, átérezné gyermeke félelmét, fájdalmát és ez megakadályozná a bántalmazást.

Az is problémát jelent, ha a szülő félreérti a gyermek érzéseit és nem a megfelelő érzést tükrözi számára. Így a gyermek az érzést nem sajátjaként éli meg, ami miatt belsőjét üresnek éli meg - ha az érzéseim nem az enyémek, akkor nincsenek is érzéseim. Ez jellemző a nárcisztikus személyiségzavarra, amivel korábbi bejegyzésemben foglalkoztam.

A korai kapcsolatokban szerzett sérülések tehát komoly nehézséget okoznak további kapcsolatainkban, de nem "gyógyíthatatlanok". Gyógyulhatnak "maguktól" egy későbbi biztonságos kapcsolatban, vagy terápia segítségével.