A 7-es buszon utaztam, ahol két 10 év körüli fiú beszélgetése vonta magára a figyelmemet. Egyikük épp azt taglalta a másiknak, hogy ő nem lenne meg az úszás nélkül, mert az neki a felüdülés. Igaz, hogy a tájfutás mellett háttérbe szorul ez a sportág, így csak hetente egyszer tud menni pénteken egy órát, a zongoraóra előtt. De mint mondta, "ki nem hagyná", mert az úszáson "ki tudja engedni a gőzt" és "lélekben felkészül a zongoraórára". Egy jó mosolygás után eszembe jutott ez-az.

Először az, hogy milyen jellemző is ez a hozzáállás a tízévesekre. Az ő életszakaszuk egy központi motívuma a teljesítmény, a jónak, ügyesnek, okosnak lenni. Még egy kicsit, mielőtt lázadó kamaszok lesznek belőlük. Erik Erikson a személyiség fejlődését nyolc szakaszra osztotta, ezek közül a negyedik szakasz a kisiskolásoké. Minden szakaszra jellemző egy krízis, amit meg kell oldani a sikeres személyiségfejlődés érdekében. Krízis alatt azt értjük, hogy az élet feldobja a labdát, a megoldandó feladatot, amivel vagy meg tudunk birkózni, vagy elakadunk a fejlődésben. Szerencsére minden újabb krízisben felbukkannak az előző krízisek által felvetett kérdések is, így mindig van lehetőség "javítani". Tehát a kb. 6-12 évesek feladata, hogy megtanuljanak teljesíteni, kompetensnek éljék meg magukat. Ha ezt nem sikerül elérni, az a kisebbrendűség érzését alakítja ki a cseperedő fiatalban. Hogy mit lehet tenni szülőként, pedagógusként, egyéb ismerősként a pozitív végkimenetel érdekében? Elvileg rém egyszerű: teljesíthető, de nem túl könnyű feladatok elé állítani a gyereket és megdicsérni sikereiért.

Ezek után meglepőnek tűnik, hogy miért van bárkinek is gondja ezzel az életszakasszal. Mégis melyik szülő ne dicsérné meg például gyermekét, ha mondjuk fából faragott egy kulcstartót a technika órán? Sajnos több verzió is létezik. Például nem fog dicsérni az a szülő, akinek nagyon magasak az elvárásai a gyerekkel szemben, és egy technika órai kulcstartó maximum ezt váltja ki: "Jól van fiam, de a matekdolgozatot mikor javítod már ki?". És ne gondoljuk, hogy csak a technika óra termékei részesülnek ilyen elbírálásban, hiszen bármilyen teljesítmény láttán eszünkbe juthat, hogy mi mindenben lehetne még jobb ez a gyerek. Aztán ott vannak a "rosszcsont" gyerekek, akik hasonlóan járnak: "És beírást hoztál ma?". Lehetnek szülők, akiket annyira lefoglalnak a saját problémáik, hogy észre sem veszik gyermekük sikereit.

Érdemes persze empátiával tekinteni ezekre a szülőkre, mert én olyan szülővel még nem találkoztam, aki szándékosan ártani akart volna a gyerekének. Általában az a helyzet, hogy a saját gyerekkoruk csontvázai zörögnek a szekrényben. De talán jó hír, hogy önmagában a rossz gyerekkor nem predesztinál senkit arra, hogy rossz szülő legyen. Nem a rossz gyerekkori élmények felelősek a saját gyerek "elrontásáért", hanem azok tagadása, elfelejtése, mélyre temetése, vagy épp az ellenkezője: ha a mai napig ugyanolyan intenzíven élem meg azokat a gyerekkori érzéseket. Nagyon fontos tehát emlékezni a saját élményeinkre: milyen érzés volt nekem, mikor apám leszidott, vagy mikor anyám húzta a hajamat a reggeli fésülködéskor, mert annyira siettünk. Ha ezekre emlékszem, de már nem ugyanígy érzem magam, akkor hirtelen szabaddá válik az út, hogy olyan szülő legyek, amilyen lenni szeretnék. Legalább 90 százalékban.

Rátérnék még egy másik gondolatkörre. A vidéki nevelési tanácsadóban, ahol dolgozom, ritkábban találkoztam ilyen gyerekekkel, akik a tájfutás és úszás mellett zongoráznak, sokkal többet olyanokkal, akik szabadidejükben számítógépeznek, jobb esetben a "játszin" lógnak a haverokkal. Kicsit úgy is tűnik nekem, hogy a mai fiatalok e két véglet valamelyikébe esnek: vagy minden nap legalább két szakkörre járnak, vagy gyakorlatilag nem csinálnak semmit. Előbbi veszélye, hogy túlzott terhelés alá kerülnek - én általában fej- vagy hasfájás miatt találkoztam velük... Utóbbi veszélye, hogy az iskola marad az egyetlen tér a teljesítmény számára. Márpedig ha belegondolunk, ott leginkább csak az okosoknak terem babér. Mi lesz azokkal, akiknek más az erősségük?

Természetesen a két "típus" nem független a szocio-ökonómiai státusztól. Valószínűleg ez is egy olyan tényező, ami segít megőrizni a status quo-t, hogy a gazdag, iskolázott szülő gyermeke maga is gazdag, iskolázott legyen. De a helyzet az, hogy én nagyon szeretnék olyan burkolóval találkozni például, aki szeret jól teljesíteni. Nem csak legendaként hallani róla, hogy azért létezik ilyen. Úgyhogy a jövő lakásfelújítóinak érdekében bátorítanék minden szülőt és pedagógust, hogy dicsérjék és motiválják jól a fiatalokat. Hogy milyen a jó dicséret? Konkrét, egy adott viselkedésre vonatkozik; arányban van a teljesítmény nagyságával; időben minél közelebb esik a teljesítményhez. És ami még lényeges: látsszon rajtunk, hogy örülünk! Figyeljük meg, milyen intenzív metakommunikációval szidunk le egy gyereket! A homlokunk csupa ránc, erősen gesztikulálunk, megfeszül sok izom a testünkben. Dicséret közben sokszor még a hangszínünk se nagyon változik meg. Ez egyébként eléggé magyar sajátosság, mintha örülni nem lehetne olyan intenzíven, mint panaszkodni... Szerintem az élet általában nem habos torta, úgyhogy ha valaminek lehet örülni, azt használjuk ki!