Nagyon értékes képesség, ha valaki tanulni tud a hibáiból, azonban ha kérődzünk, vagy idegenül mondva ruminálunk rajtuk, az rontja a hangulatunkat, az egészségünket és a problémamegoldó képességünket. Kérődzés során tipikusan "miért" kezdetű, negatív kicsengésű kérdéseket teszünk fel magunknak: "Miért vagyok ilyen lúzer?", "Mi a baj velem?", "Miért nem tudok jobban boldogulni az ilyen helyzetekben?".

A ruminációt az 1990-es évek elején kezdte kutatni Dr. Susan Nolen-Hoeksema, aki két évtizeddel később publikálta eredményeit, melyek szerint a kérődzés fontos szerepet játszik a depresszió kialakulásában és fennmaradásában. Találtak összefüggést a kérődzés és a szerhasználat, evészavarok és szorongás között is (részletesen ld. itt). Nem nehéz megérteni, miért van ez így. Vajon milyen pozitív válasz adható arra a kérdésre, hogy "mi a baj velem"? És ha netán sikerül találni rá választ, általában nem érjük be vele. Miért nem sikerülnek jól a randijaim? Biztos nem keltek jó benyomást. De miért, mi a baj velem? És így tovább.

Számos kutatás foglalkozik azzal, hogyan ártunk magunknak a kérődzéssel. Úgy tűnik például, hogy minél többet rágódunk, annál kevésbé vesszük kezünkbe az irányítást, annál kevésbé próbálunk változtatni magunkon és a körülményeinken. Számos vizsgálatban nézték például, hogyan befolyásolja a problémamegoldási készséget a kérődzés (a kutatásokat áttekintő cikk található itt). Ezekben a vizsgálatokban általában két csoportra osztják a résztvevőket: depresszív tüneteket mutatókra és depresszív tüneteket nem mutatókra. Mindkét csoport tagjait véletlenszerűen sorolják be egy-egy kísérleti helyzetbe: lesznek, akik olyan hanganyagot hallgatnak, ahol arra kérik őket, hogy gondoljanak korábbi hibáikra, olyan helyzetekre, amikben kudarcot vallottak, míg a többiek olyan hanganyagot hallgatnak, ahol arra kérik őket, hogy bizonyos helyeket vagy helyzeteket képzeljenek el. Ezután kapnak egy feladatot, amit meg kell oldaniuk. Az eredmények szerint, akiknek rágódniuk kellett, rosszabbul teljesítenek, különösen ha depresszív tünetekkel rendelkeznek. Ezekben a csoportokban még ha rá is hibáznak a jó megoldásra, bizonytalanok azzal kapcsolatban, hogy az működik-e, illetve kételkednek abban, hogy meg tudják csinálni.

Emellett a kérődzés egészségünkre is ártalmas. Két érdekes vizsgálat a stressz hatására adott élettani válaszokat, konkrétan a kortizolszint és a szívritmus változását nézte. A kortizol egy stressz hatására felszabaduló hormon, aminek magas szintje összefüggésben van a szív-érrendszeri megbetegedésekkel és az inzulin rezisztenciával. Az első vizsgálat során főiskolai hallgatókat kértek arra, hogy három perces előadást tartsanak azon tulajdonságaikról, ami "különlegessé és egyedivé teszik őket". Azt mondták a kísérlet résztvevőinek, hogy erről a beszédről felvételt készítenek, amit egy másik főiskola négy hallgatójából álló bizottság értékel. Ilyen bizottság valójában nem volt, ezzel a stressz-szintet akarták növelni a kutatók. Ezután előre elkészített hamis visszajelzéseket adtak a hallgatóknak, amiben semleges ("átlagos diáknak hangzik") vagy negatív állítások voltak ("nem keltette fel az érdeklődésemet)". Ezt követően arra kérték a hallgatókat, hogy várjanak még egy órát, hogy akkor újabb nyálmintát vehessenek tőlük, amiből meghatározhatják a kortizolszintjüket (a kísérlet elején is megmérték a kortizolszintet). Ezalatt az egy óra alatt arról kérdezték a hallgatókat, mennyire érzik magukat rosszul, illetve mennyit rágódnak a visszajelzésen. Az eredmények azt mutatták, hogy a rágódók rosszabbul érezték magukat és magasabb volt a kortizolszintjük.

A másik vizsgálatban hasonló stresszkeltő helyzetbe hoztak diákokat, akinek ezután három számjegyű számokkal kezdődően hetesével kellett visszafelé számlálniuk. A rendszeresen kérődzők rosszabbul érezték magukat a feladat közben és elhúzódóbb volt náluk a stressz hatása (lassabban csökkent szívritmusuk a stressz előtti szintig). A stresszre adott szívritmus-reakciókban a feladat végzése közben nem volt különbség, csak abban, mennyi idő alatt sikerült újra megnyugodni.

E két kutatás az okozati viszonyokra nem világít rá, vagyis nem tudhatjuk, hogy a kérődzés okozza az aktívabb kortizol-elválasztást és fennmaradó szívritmus-emelkedést, vagy az ilyen élettani jellemzők hajlamosítanak a kérődzésre, vagy esetleg van valamilyen további tényező, ami mindezekért felel. Az azonban biztos, hogy van összefüggés.

Ha ilyen ártalmas a kérődzés, vajon miért csináljuk? Valószínűleg azért, mert mi emberek mindennél jobban szeretjük megérteni a dolgokat, a kérődzés pedig azt az illúziót kelti, hogy éppen ezt tesszük. Pedig a valóságban csak ártunk testünknek-lelkünknek. Logikus tehát a következő javaslat: hagyjuk abba! Hogy hogyan? Az első és legfontosabb, hogy ismerjük fel, ha a kérődzés ördögi körébe léptünk. Kérdezzük meg magunktól: mióta ezen tűnődök, lettek ötleteim arra vonatkozóan, hogyan oldhatnám meg a dolgot? Ha nem, akkor próbáljuk elterelni a figyelmünket, kezdjünk bele valamibe. Az is segít, ha a "miért" kezdetű kérdéseket lecseréljük "hogy csinálhatnám másképp?", "mit próbálhatnék még, hogy változzanak a dolgok?" típusú kérdésekre. Ezt csak mondani könnyű, megtenni jóval nehezebb, de apránként eljuthatunk oda, hogy csak egyszer rágjunk és nyeljünk.

Források:

https://www.psychologytoday.com/blog/sweet-emotion/201407/getting-stuck-in-ruminative-thought

https://www.psychologytoday.com/blog/sweet-emotion/201409/are-you-problem-solving-or-ruminating

https://www.psychologytoday.com/blog/sweet-emotion/201503/rumination-and-your-health