Az utóbbi időben a pszichológiai témájú oldalakat mintha elárasztották volna a nárcisztikusokkal foglalkozó írások. Nincs olyan nap, hogy ne botlanék bele valami olyasmi címbe, hogy "Honnan tudhatod, ha a párod nárcisztikus?", "X tipp, hogyan kezeld a nárcisztikusokat", "X+1 tipp, hogyan ne neveljünk nárcisztikust". Vajon miért lettünk ennyire megszállottjai a témának?
Egyszerű megoldásnak tűnik a válasz, hogy a nárcizmus lényege éppen az, hogy csodálatot, érdeklődést váltson ki minél több emberből. A nárcisztikus személyek általában karizmatikusak, érdekesek, sokszor sikeresek. Ez azonban mindig is így volt, úgyhogy valami "aktuálisabb" magyarázatot kell keresni.
Mi lehet az napjainkban, ami rezonál a nárcizmussal? Jeremy Sherman cikkében azt írja, hogy a technológia olyan irányba fejlődik, hogy egyre jobban kielégítse vágyainkat - amint kigondolom, mit szeretnék, már meg is születik az azt lehetővé tevő applikáció. Más emberek azonban nem "idomulnak" ennyire vágyainkhoz, így őket címkézzük nárcisztikusnak, amivel már meg is magyaráztuk, miért boldogulunk velük olyan nehezen. A hiba az ő gépükben keresendő. Mi szegény áldozatok vagyunk csupán.
Azt gondolom, ez alapvetően igaz, de én még egy réteggel lejjebb ásnék. A jelenlegi nyugati értékrend az egyéni eredmények és igények köré szerveződik. Bár egyre több szó esik arról, hogy csapatmunkára van szükség, de aki vállalati szférában dolgozik aligha vitatkozna azzal, hogy ez csak részben igaz. Valóban együtt kell működni egyes projektekben, de közben kemény versengés zajlik, mivel valójában a vállalatok (és a világ) az egyéni teljesítményt díjazzák. Arról nem beszélve, mennyi taposásra, de legalábbis egyéni képességeink csillogtatására van szükség egy állás megszerzéséhez vagy az előléptetéshez. És itt vissza is értünk a nárcisztikusokhoz. Ők ugyanis jól adják el magukat, általában jól érvényesülnek, első benyomásra általában nagyon szimpatikusak.
Egyébként azzal, hogy valaki nárcisztikus, önmagában nincs gond. Legtöbbünkben van valamennyi nárcizmus, ami enyhe formájában magabiztosságot, önmagunkkal való elégedettséget, elismerés iránti igényt jelent. Bizonyos szakmákra jellemző a magasabb nárcizmus - a politikusok mellett például az orvosokra vagy pszichológusokra is. Közös ugyanis ezekben a szakmákban, hogy képviselői azt gondolják, kicsit jobbak (ügyesebbek, okosabbak) másoknál, így ezeknek a másoknak a segítségére lehetnek. Rendben, a politikusokra talán ritkán gondolkodunk segítőként... Baj a nárcizmussal mindenesetre akkor van, ha nagyon sok jut belőle valakinek; annyi, hogy ne férjen el mellette az empátia és az érzelmek megélésének képessége. Ekkor ugyanis olyan emberrel találjuk szemben magunkat, aki saját céljai elérése érdekében manipulál, önmaga fontossága hangsúlyozása érdekében megaláz, olykor bántalmaz másokat.
Felmerül a kérdés, vajon több nárcisztikus személy él-e ma köztünk mint korábban. Bár talán helyesebb kérdés lenne, hogy nőtt-e nárcizmusunk szintje. Nem olvastam vonatkozó statisztikákat, de logikusnak tűnik, hogy igen, mivel a magabiztosság, ambiciózusság ma nagyra értékelt tulajdonságok. Hogy ebből következik-e, hogy a patológiás mértékben nárcisztikus személyek száma is megnőtt-e, nem tudom. Az biztos, hogy most szeretjük rásütni másokra a bélyeget, abban látni kapcsolati problémáink gyökerét, hogy a másik "egy nárcisztikus". Lehet, hogy tényleg az, de foglalkozzunk inkább magával a problémával. Ha a főnökünk folyton megaláz, akkor az önérvényesítési (vagy az új-munkahely-találó...) képességünkkel, ha bántalmazó kapcsolatban élünk, akkor az önvédelmi képességünkkel, tegyük biztonságossá körülményeinket. Általánosságban is igaz: amíg mások hibáit keressük a saját megoldásaink helyett, nem sokat haladunk...
Kép forrása: http://pszicho.oldalunk.hu/site.php?sd=pszicho&page=m_TfzJggDJ
