Az Egyesült Királyságban 2015. március 1-jén az önsértés-tudatosság napját tartották. Ottani statisztikák szerint minden ötödik 15 éves végez önsértést. Az önsértésnek számos formája van a fizikai sérülések, fájdalom okozásától a túlzott alkohol- és drogfogyasztásig. Korábban a borderline személyiségzavar egyik tünetének tekintették, mostanra felvetődött, hogy különálló kórképként szerepeljen a diagnosztikai rendszerben. Az biztos, hogy a legtöbb borderline beteg végez önsértést, az kérdéses azonban, hogy minden önsértő 15 éves kamasz borderline személyiségzavarral rendelkezik-e.
A borderline személyiségzavar súlyos nehézséget jelent a kliens számára életvitelében. Jellemző az identitászavar - az illető bizonytalan önképével, szexuális orientációjával, hosszú távú céljaival, értékrendjével kapcsolatban. Olykor ezt a bizonytalanságot nem éli meg, hanem különböző helyzetekben viselkedése ellentmondó anélkül, hogy ezt észlelné. Érzelmileg instabil, inkább a depresszív, szorongó hangulat, illetve a belső üresség megélése a jellemző. Gyenge az önkontroll, ami megjelenhet lobbanékonyságban, drog- és alkoholproblémákban, túlevésben, stb. Közeli kapcsolatokat nehezen tartanak fenn, állandó figyelmet követelnek, ugyanakkor megijednek a valódi intimitástól és ilyenkor eltaszítják a másikat. Sokszor öngyilkossággal fenyegetőznek, öngyilkossági kísérletek is előfordulnak. Kialakulásának hátterében nagyon gyakran tárható fel (főleg szexuális) bántalmazás, illetve korai kötődési problémák. A személyiségzavarok általában nem kezelhetők gyógyszerrel, több éven át tartó pszichoterápia hozhat megoldást. A borderline személyiségzavarra több speciális terápiát is kidolgoztak - Kernberg az áttétel-központú terápiát, Linehahn a dialektikus viselkedésterápiát.
Ebből a leírásból látható, hogy ez nagyon súlyos probléma - személy szerint remélem, hogy nem minden ötödik 15 éves szenved személyiségzavarban... Sokunk számára talán érthetetlen, mi késztet valakit arra, hogy vagdossa a karját, vagy hogy cigarettát nyomjon el a combján. A Guardian idéz két fiatalt, akik hosszú éveken át végeztek önsértést.
Lucy 13 évesen kezdte, miután brutálisan megerőszakolták. Az erőszakról nem mert beszélni senkinek, attól félt, nem hisznek neki. Ez sajnos nagyon gyakori probléma - akár családon belül zaklatnak valakit, akár máshol, nem mernek szólni. Lucy félelme mellett ennek legfőbb oka a szégyen. Az erőszakon átesettek önmagukat tisztátalannak, romlottnak érzik, sokszor vétkesnek érzik magukat a történtek miatt. Különösen nehezíti a helyzetet, ha nem szorosak a családi kötelékek, nem elég erős a bizalom a szülők (vagy legalább az egyik szülő) felé.
Lucy így fogalmazott önsértésével kapcsolatban: "Ha minden problémát odabent tartasz, olyan, mintha belül sikítanál. Ahogy megvágod vagy megégeted magad, a fájdalom fizikaibbá válik. Olyan, mintha kiengednéd a sikolyt."
Az önsértés hátterében nagyon gyakran tárható fel iskolai zaklatás - fizikai vagy verbális bántalmazás. Egy fiú, aki 11 éves korától végzett önsértést úgy fogalmazott, hogy a bántalmazás miatt fizikailag és lelkileg zsibbadtnak érezte magát, akkor érezte, hogy él, amikor fizikai fájdalmat okozott magának.
Saját fiatal klienseim is arról számoltak be, hogy olyan nagyfokú feszültséget éltek át, ami másképp elviselhetetlen volt a számukra. Sokszor nem is tudták megfogalmazni, pontosan milyen érzés volt ez, illetve nehezen tudták megmagyarázni, honnan jöhetett az érzés. Tehát a kimondhatatlanság, megnevezhetetlenség és érthetetlenség az, ami igazán kezelhetetlenné teszi az érzéseket, ami miatt a bonyolult lelki fájdalmat egyszerű testi fájdalommá kell alakítani.
Számomra érdekes kérdés, hogy miért terjedt el az önsértés az utóbbi talán 10-15 évben? Valószínűleg társadalmi változásokat okolhatunk, a nagyobb szabadságot, ami a biztos korlátok hiányához vezethet, mondhatjuk, hogy az emo irányzat modellt nyújt, az interneten több helyen "népszerűsítik" az önsértést. Az is biztos, hogy a kamaszkor az intenzív érzések időszaka. De hogy miért okoz problémát ennyivel több kamasznak az intenzív érzések elviselése?
Személy szerint nem tudom a választ, arra viszont van tippem, hogyan előzhető meg a kamaszkori önsértés: az "elég jó gyerekkorral", ahol a gyereknek mindig meg kell küzdenie a korának megfelelő érzelmi nehézségekkel. Csecsemőként mondjuk azzal, hogy néha várni kell 10 percet az anyára, ha nincs nagy baj; óvodásként azzal, hogy nem lehet mindent megkapni a boltból; kisiskolásként azzal, hogy fekete pontot kell hazavinni, aminek nem örülnek. Ha pedig nagyobb baj van, számíthat arra, hogy szülei segítenek megbirkózni a helyzettel.
Az önsértés-tudatosság napjának célja felhívni a figyelmet azokra a fiatalokra, akik szenvednek. Nem csak a figyelmet akarják felkelteni - bár megjegyezném, az se véletlen, ha valaki magára akarja vonni a figyelmet... Az önsértés mögött általában nincs öngyilkossági szándék, ezzel együtt segítségre lehet szüksége ezeknek a fiataloknak. Lehet, hogy csak arra, hogy megkérdezzék tőlük, hogy érzik magukat. Hátha el tudják mondani. Szavakkal. Nem pedig tettekkel.
Lucy történetét ebben a cikkben olvastam: http://www.theguardian.com/lifeandstyle/2015/feb/28/self-harm-is-not-just-attention-seeking-self-harm-awareness-day
