A stressz szó hallatán általában negatív dolgokra gondolunk, pedig már Selye János stresszkutató megkülönböztette az eustresszt, a "jó stresszt" és a distresszt. A stressz jó fajtája az lenne, ami motivál minket, illetve amit élvezünk - ez egyeseknek lehet a bungee jumping, másoknak a színpadon szereplés és így tovább. A negatív változat azt gondolom, nem igényel magyarázatot...

Stresszor alatt értünk tehát minden olyan ingert, ami szervezetünktől alkalmazkodást követel meg. Ezek az ingerek lehetnek környezeti-fizikai ingerek (pl. sérülés, szmog), lehet társas esemény, konfliktus, vagy belső lelki élmény (érzések). Ezek a stresszorok nem automatikusan váltanak ki választ belőlünk, hanem úgynevezett modulátorok befolyásolják egyedi válaszunkat. A modulátorok két csoportját a kognitív és társas modulátorok alkotják.  A kognitív modulátorok olyan gondolatok, amik a megküzdés irányába terelnek minket. Társas modulátor a társas hálónk, azok az emberek, akik körülvesznek minket, akikre számíthatunk a nehézségek esetén. Kutatások szerint nem az számít, hogy valójában mekkora a társas hálónk, hány embert mozgósíthatnánk magunk körül, hanem hogy mi magunk milyennek ítéljük a társas támogatottságunkat. 

A stresszor tehát ezen szűrőkön "halad át" először, majd kiváltja a stresszreakciót. Ennek van élettani, kognitív és viselkedéses összetevője. Az élettani szinten szervezetünk felkészül a megküzdésre, adrenalint és noradrenalint termel, növeli a pulzust, a légzésszámot, csökkenti az aktivitást az olyan szerveknél, ami késleltethető tevékenységet végez, például a bélrendszerben. A kognitív válasz a stresszorral kapcsolatos gondolatokat jelenti, miképp vélekedem arról, a viselkedéses válasz pedig a konkrét cselekvéseket jelenti - legyenek azok hasznosak (pl. futás az oroszlán elől) vagy kevésbé hasznosak (pl. sikítás az oroszlánra).

Egy-egy esemény általában akkor igazán stresszkeltő, ha traumatikus, ha úgy érezzük, nem a mi befolyásunk alatt áll és ha váratlan.

Selye János szerint ha stressz ér minket, megpróbálunk alkalmazkodni, ami egy ideig megy, előbb-utóbb azonban kimerül a szervezet és ilyenkor betegségek jelentkeznek. Ezért nagyon fontos, hogy megküzdési készségünket növeljük, hogy minél hatékonyabban szálljunk szembe a nehézségekkel, hogy ne jussunk el a kimerülés állapotáig.

A stresszel való megküzdés Lazarus szerint két lépcsős folyamat. Először értékelést végzünk, hogy mi a probléma, fontos-e ez nekem, akadályoz-e céljaim elérésében. Ha nem, akkor a továbbiakban nem is kell foglalkoznunk a problémával. Egy másodlagos értékelés során próbáljuk meghatározni a probléma okát és eldöntjük, meg tudunk-e küzdeni vele.

Megküzdési készségeinket két nagy csoportra szokták osztani: a problémaközpontú és az érzelmi központú megküzdésre. Problémaközpontú megküzdési mód az információgyűjtés, a time management, a konfliktuskezelés társas helyzetekben (ehhez szükséges kommunikációs, társas készségek), illetve az életmód-változtatás, például prioritásaink átgondolása. Az idővel való hatékony gazdálkodást kiemelném a listából, mivel önmagában időbeosztásunk tudatos kialakítása kiegyensúlyozottabbá tehet minket. Érzelemközpontú megküzdési lehetőségek a társas összehasonlítás ("igaz, hogy nem keresek annyit mint szeretnék, de nagyon sok embernél keresek jobban"), a gondolatok átstrukturálása ("igaz, hogy nagyon nehéz megfelelnek az új munkahelyen és folyton túlórázok, de ennek meglesz a haszna, mert szakmailag sokat fejlődök; erre az időszakra kihívásként tekintek"), a figyelemelterelés (pl. sorozatrészek nézése, kocogás), az érzelmek kifejezése (elmondani valakinek a problémát, "kipanaszkodni" magunkat) és a relaxáció.

A problémaközpontú megküzdést akkor érdemes alkalmazni, ha van lehetőségünk megoldani a problémát - például stresszt jelent a holnapi találkozó az új üzleti partnerekkel - igyekszem minél jobban felkészülni. Az érzelmi központú készségekre inkább akkor van szükségünk, ha a probléma nem megoldható, például gyászt kell feldolgoznunk, illetve szükség lehet rájuk elhúzódó stressz esetén, mikor végül meg tudjuk oldani a problémánkat, de addig is túl kell élni a napokat. Bizonyos megküzdési technikákat nem igazán kell tanulni, mint amilyen a figyelemelterelés, illetve sok ember számára az érzelmek kifejezése, ezeket csak érdemes tudatosan alkalmazni. Vannak azonban olyan készségek, amiket érdemes fejleszteni, ilyen például az önérvényesítés készsége. Mivel ez bővebb téma, ezzel egy következő bejegyzésben szeretnék majd foglalkozni.

A minap a nagymamámmal beszélgettem az élet dolgairól, kapcsolatokról, pártalálásról, házasságról, és egy ponton azt mondta, ha összehasonlítja a mai időket a régiekkel, ha nagyon keres, talál előnyöket, de keresnie kell. Régi idők alatt ő leginkább még a 2. világháború előtti korszakot érti. Ahogy kicsit belegondoltam, én ezt úgy összegeztem, hogy ma nagyobb a szabadság, de több a bizonytalanság.

Igaz ez több szempontból is. Nagyobb a szabadságunk térben - sokkal többeknek van lehetőségük messzire elutazni, könnyebb külföldre költözni. Az is lehet ilyen szabadság, hogy bárkivel a világ bármely pontján kapcsolatot teremthetek. Nagyobb a szabadság, több a választási lehetőség abban, hogyan öltözködöm, milyen zenét hallgatok, milyen ételeket eszem, milyen vallást követek, ha követek egyáltalán valamilyet. Viselkedés szempontjából is sokkal több minden "belefér". A kapcsolatok terén is jóval nagyobb szabadságunk van: szexelhetünk házasság előtt, élhetünk együtt "csak úgy", lehetünk "lányanyák" jóval kisebb negatív megítélés mellett, elválhatunk, újraházasodhatunk, lehetünk szinglik, satöbbi. És sokkal szabadabb a pálya a pályaválasztás terén: elvileg bárkiből lehet bármi. Ez a felsorolás fantasztikusan hangzik, kérdés, mi az ár, amit ezért a szabadságért fizetünk?

Egy szóval: a bizonytalanság. A nagy szabadság számtalan választási lehetőséget jelent, ami sok, egyre bonyolultabb döntés elé állít bennünket. Nem is csoda, hogy a kamaszkor egyre hosszabbra nyúlik, a fiatalok hosszúra nyújtják diákéveiket, ami a keresgélés időszaka. Hogy jönnek ide pont a kamaszok? Mert ez az az életkor, amikor identitásunkat kialakítjuk, megfogalmazzuk önmagunk és környezetünk számára, hogy kik is vagyunk. Az 1920-as években Margareth Mead antropológus Szamoa szigetén vizsgálta a fiatalokat és azt találta, hogy a szamoaiakra semmiféle krízis nem jellemző, simán átcsusszannak a gyerekkorból a felnőttkorba. Ezt azzal szokták magyarázni, hogy ahol nem kell sok döntést hozni, mert egyértelmű, hogy pl. ha szamoai férfi vagyok, akkor felnőttként vadászni fogok, lesz egy feleségem és néhány gyerekem, akkor nem várható nagy lelki vívódás a felnőtté válás küszöbén.

De hogy ne menjünk egészen Szamoáig, Magyarországon sem volt korábban olyan szabad a pálya, mint manapság. Ha valaki 1920-ban egy parasztcsalád első fia volt, tudta, hogy földművelésből fog élni. Ha valami nagyon eltérő elképzelése volt, hogy ő például mindenképp varga akar lenni, azt megtehette, családja kisebb vagy nagyobb ellenállása mellett. (Persze jobban járt, ha nem akart mondjuk ügyvéd lenni, mert annak anyagi terheit már igen nehéz lett volna előteremtenie...) De általában az új generáció vitte tovább az előző generáció társadalmi rangját, karrierválasztását. Ami erősen meghatározta a párválasztást is és a közösség (adott társadalmi réteg) meg is teremtette a fiatalok számára az ismerkedés terepeit és lehetőségét.

Sokkal meghatározottabbak voltak tehát az emberek szerepei, sokkal szorosabban tartozott egy-egy közösséghez. Különösen, ha mondjuk egy mai Facebook-közösséggel vetem össze... Így sokaknak sosem kellett hosszan gondolkodnia, hogy ki is ő, mit akar az élettől - könnyen megválaszolta szerepei alapján. Szabolcsi parasztasszony vagyok, 4 gyerek anyja, református. És ez elég volt ahhoz, hogy tudja, mikor hogyan viselkedjen, mit viseljen.

A mi korunk ennél jóval nagyobb egyediséget vár el. Nem annyira a közösségek mentén határozzuk meg magunkat, ki kell például találni, hogy milyen pályát válasszunk úgy, hogy (képességeinket figyelembe véve) bármit választhatunk. El kell dönteni, hogy hol akarunk élni és hogyan - egyedül, párban, családban, kommunában... Ezek nehéz és fontos döntések és nem vagyok benne biztos, hogy az előző generációk jól fel tudták készíteni a mostaniakat ezekre. Hiszen nekik nem voltak ilyen problémáik. És akkor azt most nem is említem, hogy a szocializmus évei alatt mennyi időt tudtak a szülők a gyerekeikkel tölteni (lásd még a kulcsos gyerekek témáját).

Tehát a nagy szabadsággal nagyobb bizonytalanság is jár. Hogy ez jobb vagy rosszabb? A kérdés nyilván költői és mindegy is, hogy mi a válasz, mert ez van. Azaz: használjuk ki ennek a kornak az előnyeit, élvezzük a választás szabadságát, járjuk a saját utunkat, mert ez a korszak úgy tűnik, erről szól.

A 7-es buszon utaztam, ahol két 10 év körüli fiú beszélgetése vonta magára a figyelmemet. Egyikük épp azt taglalta a másiknak, hogy ő nem lenne meg az úszás nélkül, mert az neki a felüdülés. Igaz, hogy a tájfutás mellett háttérbe szorul ez a sportág, így csak hetente egyszer tud menni pénteken egy órát, a zongoraóra előtt. De mint mondta, "ki nem hagyná", mert az úszáson "ki tudja engedni a gőzt" és "lélekben felkészül a zongoraórára". Egy jó mosolygás után eszembe jutott ez-az.

Először az, hogy milyen jellemző is ez a hozzáállás a tízévesekre. Az ő életszakaszuk egy központi motívuma a teljesítmény, a jónak, ügyesnek, okosnak lenni. Még egy kicsit, mielőtt lázadó kamaszok lesznek belőlük. Erik Erikson a személyiség fejlődését nyolc szakaszra osztotta, ezek közül a negyedik szakasz a kisiskolásoké. Minden szakaszra jellemző egy krízis, amit meg kell oldani a sikeres személyiségfejlődés érdekében. Krízis alatt azt értjük, hogy az élet feldobja a labdát, a megoldandó feladatot, amivel vagy meg tudunk birkózni, vagy elakadunk a fejlődésben. Szerencsére minden újabb krízisben felbukkannak az előző krízisek által felvetett kérdések is, így mindig van lehetőség "javítani". Tehát a kb. 6-12 évesek feladata, hogy megtanuljanak teljesíteni, kompetensnek éljék meg magukat. Ha ezt nem sikerül elérni, az a kisebbrendűség érzését alakítja ki a cseperedő fiatalban. Hogy mit lehet tenni szülőként, pedagógusként, egyéb ismerősként a pozitív végkimenetel érdekében? Elvileg rém egyszerű: teljesíthető, de nem túl könnyű feladatok elé állítani a gyereket és megdicsérni sikereiért.

Ezek után meglepőnek tűnik, hogy miért van bárkinek is gondja ezzel az életszakasszal. Mégis melyik szülő ne dicsérné meg például gyermekét, ha mondjuk fából faragott egy kulcstartót a technika órán? Sajnos több verzió is létezik. Például nem fog dicsérni az a szülő, akinek nagyon magasak az elvárásai a gyerekkel szemben, és egy technika órai kulcstartó maximum ezt váltja ki: "Jól van fiam, de a matekdolgozatot mikor javítod már ki?". És ne gondoljuk, hogy csak a technika óra termékei részesülnek ilyen elbírálásban, hiszen bármilyen teljesítmény láttán eszünkbe juthat, hogy mi mindenben lehetne még jobb ez a gyerek. Aztán ott vannak a "rosszcsont" gyerekek, akik hasonlóan járnak: "És beírást hoztál ma?". Lehetnek szülők, akiket annyira lefoglalnak a saját problémáik, hogy észre sem veszik gyermekük sikereit.

Érdemes persze empátiával tekinteni ezekre a szülőkre, mert én olyan szülővel még nem találkoztam, aki szándékosan ártani akart volna a gyerekének. Általában az a helyzet, hogy a saját gyerekkoruk csontvázai zörögnek a szekrényben. De talán jó hír, hogy önmagában a rossz gyerekkor nem predesztinál senkit arra, hogy rossz szülő legyen. Nem a rossz gyerekkori élmények felelősek a saját gyerek "elrontásáért", hanem azok tagadása, elfelejtése, mélyre temetése, vagy épp az ellenkezője: ha a mai napig ugyanolyan intenzíven élem meg azokat a gyerekkori érzéseket. Nagyon fontos tehát emlékezni a saját élményeinkre: milyen érzés volt nekem, mikor apám leszidott, vagy mikor anyám húzta a hajamat a reggeli fésülködéskor, mert annyira siettünk. Ha ezekre emlékszem, de már nem ugyanígy érzem magam, akkor hirtelen szabaddá válik az út, hogy olyan szülő legyek, amilyen lenni szeretnék. Legalább 90 százalékban.

Rátérnék még egy másik gondolatkörre. A vidéki nevelési tanácsadóban, ahol dolgozom, ritkábban találkoztam ilyen gyerekekkel, akik a tájfutás és úszás mellett zongoráznak, sokkal többet olyanokkal, akik szabadidejükben számítógépeznek, jobb esetben a "játszin" lógnak a haverokkal. Kicsit úgy is tűnik nekem, hogy a mai fiatalok e két véglet valamelyikébe esnek: vagy minden nap legalább két szakkörre járnak, vagy gyakorlatilag nem csinálnak semmit. Előbbi veszélye, hogy túlzott terhelés alá kerülnek - én általában fej- vagy hasfájás miatt találkoztam velük... Utóbbi veszélye, hogy az iskola marad az egyetlen tér a teljesítmény számára. Márpedig ha belegondolunk, ott leginkább csak az okosoknak terem babér. Mi lesz azokkal, akiknek más az erősségük?

Természetesen a két "típus" nem független a szocio-ökonómiai státusztól. Valószínűleg ez is egy olyan tényező, ami segít megőrizni a status quo-t, hogy a gazdag, iskolázott szülő gyermeke maga is gazdag, iskolázott legyen. De a helyzet az, hogy én nagyon szeretnék olyan burkolóval találkozni például, aki szeret jól teljesíteni. Nem csak legendaként hallani róla, hogy azért létezik ilyen. Úgyhogy a jövő lakásfelújítóinak érdekében bátorítanék minden szülőt és pedagógust, hogy dicsérjék és motiválják jól a fiatalokat. Hogy milyen a jó dicséret? Konkrét, egy adott viselkedésre vonatkozik; arányban van a teljesítmény nagyságával; időben minél közelebb esik a teljesítményhez. És ami még lényeges: látsszon rajtunk, hogy örülünk! Figyeljük meg, milyen intenzív metakommunikációval szidunk le egy gyereket! A homlokunk csupa ránc, erősen gesztikulálunk, megfeszül sok izom a testünkben. Dicséret közben sokszor még a hangszínünk se nagyon változik meg. Ez egyébként eléggé magyar sajátosság, mintha örülni nem lehetne olyan intenzíven, mint panaszkodni... Szerintem az élet általában nem habos torta, úgyhogy ha valaminek lehet örülni, azt használjuk ki!

Ma a Wesselényi utcán sétálva egy kirakatban az alábbi feliratot láttam: "Life is short - eat dessert first" (Az élet rövid - kezdd a desszerttel). Először mosolyogtam egy jót a cukrászda-tulajdonos ötletességén. Aztán eszembe jutott, hogy bár a "carpe diem" gondolata az ókorba nyúlik, ez a mondat talán mégis nagyon mai. Persze az ókorban nem is pont erre gondoltak, de ide mindjárt visszatérek. Szóval a desszerttel kezdődő étkezés szerintem egyre jellemzőbb az X, Y, Z, ZS, stb. generációkra. Hogy várakozni a jó dologra, késleltetni a vágy beteljesülését rém nehéz, ami gyerekkorban mondjuk szuper-cuki:

https://www.youtube.com/watch?v=QX_oy9614HQ

Úgyhogy ma nem is túl divatos a kivárás, inkább szerezzük meg azonnal, amit csak lehet, lásd fogyasztói társadalomban élünk, de ebbe most nem mászunk bele, elvégre nem szociológia-blog ez. És akkor mi lenne a baj azzal, ha rögtön megtesszük, megvesszük, megesszük, ami jólesik? 

A kutatások szerint aki gyerekkorában képes a késleltetésre (nem eszi meg rögtön a pillecukrát a fent linkelt videóban), az sikeresebb lesz az iskolában, illetve későbbi életében. Érthető: a szorzótábla gyakorlása aligha okozott bárkinek valaha a legcsekélyebb élvezetet - sokkal inkább a jóval később megkapott matek ötös, nem beszélve a papa meg a mama szeme csillogásáról annak láttán. Szóval a siker kulcsa lenne eszerint, hogy tudok-e várni.

De ne essünk a ló túloldalára sem: ne várjunk örökké! Ez lenne az, amire Horatius célzott a "Carpe diem!"-mel. Hogy éljünk a mában, ne a tegnapban és ne a holnapban. Fontosak a jövőbeli célok és a kitartás, de ez ne jelentse azt, hogy elfelejtem megélni a mai napot, kiélvezni benne, amit csak lehet.

Ami pedig a saját, optimista megközelítésemet illeti mindezen messzire szaladt filozofálgatás után: ha lehet, élvezzük az összes fogást, akármilyen sorrendben is tálalják!