Virtuálisan a világban
A kommunikációs technológia fejlődése bizonyára sokféle módon befolyásol minket, földi halandókat, én most ebből kettőt emelnék ki. Az egyik az, hogy úgy tűnik, egyre kevésbé hisszük el a médiából érkező híreket. 1969-ben nem sokakban merült fel, hogy kételkedjenek abban, hogy valóban ember lépett a Holdra, pedig sokan ezt mindössze rádión hallgatták. 2015-ben azonban a legtöbben gyanakodnak, ha egy ismeretlen bejelöli őket a Facebook-on, hogy valóban olyan-e az illető mint azt a profilja állítja. Ma már valóban nem tudhatjuk, hogy a videó, amit látunk valóban a valóságról készült felvétel-e, hogy az e-mailünk attól érkezett-e, akit a levelezőrendszer feladóként tüntet fel, vagy hogy egy biztonságos weboldal tényleg biztonságos-e. A másik változás, hogy úgy tűnik, egyre nagyobb a kommunikációs késztetésünk - sokszor már kényszerünk. Okos eszközeink segítségével gyakorlatilag bármikor bárkivel kapcsolatot teremthetünk. Sokak számára szorongást okoz, ha akár csak néhány óráig nem "csekkolhatják" a Facebook-ot, Twittert, Instagramot, egyéb közösségi felületeket - úgy érzik, kimaradnak valamiből.
Pro és kontra
Kapcsolataink egy része tehát virtuálissá vált, ami talán érthetővé is teszi a bizalmatlanság fokozódását. Ha írásban kommunikálunk, elvész a metakommunikáció lehetősége, ami segítene minket, hogy pontosabban megítéljük beszélgetőpartnerünk érzelmi állapotát, így a félreértések esélye megnő. A másik fél bármikor elmentheti és továbbküldheti beszélgetéseinket - a pletyka, kibeszélés új szintre emelkedik. A virtuális kapcsolat egy kattintással megszüntethető, nincs esélyünk újra összefutni és tisztázni a félreértéseket.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a virtuálisan létesíthető kapcsolatok csak negatív hatásokkal bírnak. Ha például mostantól a feng shui elkötelezett hívévé szeretnék válni, néhány kattintással megtudhatom a számomra szükséges információkat és kapcsolatba léphetek másokkal, akiknek ugyanez az érdeklődése. Egy kisgyerekes anyukának rengeteget segíthet, ha kismamákból álló csoportokhoz csatlakozik, akikkel megbeszélheti nehézségeit - természetesen mindaddig, amíg ez nem veszi el az idejét attól, hogy a valóságosan ott levő csecsemőjével foglalkozzon. És ez talán jó metafora is a témához: a közösségi hálókon való kapcsolatok színesíthetik életünket, arra azonban ügyelni kell, hogy ne szorítsák ki a hús-vér kapcsolatokat.
De miért e tobzódás?
Felmerülhet bennünk a kérdés, vajon honnan kerekedett bennünk ekkora kommunikációs igény? Én például úgy emlékszem, gyerekkoromban beszélgettünk egymással az iskolában, otthon a családdal, esetleg 1-2 emberrel még telefonom is kapcsolatba léptünk (nem túl hosszan, mert az drága lett volna), és nem rémlik, hogy őrült hiányérzetem lett volna. Persze amit nem ismerünk, az nem is hiányozhat.
Eric Haseltine ugyanakkor érdekes felvetést fogalmazott meg cikkében. Párhuzamot von a többsejtű szervezetek kialakulása és a tömegkommunikáció evolúciója között. Röviden és leegyszerűsítve azt írja, hogy az egysejtűekből úgy lettek többsejtűek, hogy az egyes sejtek specializálódtak, "választottak" maguknak egy feladatot, és kommunikálni kezdtek a többi sejttel. Szerinte ugyanez történik most velünk, emberekkel. A munkánk egyre specializáltabb, egy-egy ember már nem tudna létrehozni egy olyan bonyolult szerkezetet, mint amilyeneket most készítünk. Gondoljunk például a telefonra - hova fejlődött az eredeti, vezetéken keresztül hangot továbbító készülék? Vagy az autó? A munka specializálódása pedig szükségessé teszi az egyre intenzívebb kommunikációt.
És hova vezet mindez?
Eric Haseltine szerint az emberiség egyetlen, egyre komplexebb szervezetté válik, ahol az egyén individualitása egyrészt egyre csökken (egyre kisebb csavar a gépezetben), másrészt egyre nő (egyre speciálisabb tudással rendelkezik). Hogy ez jobb lesz vagy rosszabb? Nem tudom. Vajon a középkori keresztes lovagnak jobb volt, mint a vadászó-gyűjtögető ősembernek? Vagy jobb nekünk most mint Petőfiéknek volt? Bizonyos szempontokból mindenképpen más. És van, ami úgy tűnik, nem változik. Például az, hogy a boldogsághoz kapcsolatokra van szükségünk. Eddig azért úgy tűnik, személyes találkozásokon alapulókra is. Én azt tippelem, ez nem fog változni. De persze ki tudja.
Források:
https://www.psychologytoday.com/blog/longing-nostalgia/201503/no-limits-relationships-in-cyberspace
https://www.psychologytoday.com/blog/long-fuse-big-bang/201503/the-urge-connect
Kép forrása: https://katmil16.files.wordpress.com/2012/06/internet-addiction-or-social-evolution-cygy-924.jpeg